…míg egy beszélgetés a gyerekekkel fel nem kavarta benne az addig elcsendesedett gondolatokat. Néhány napig őrlődött Erzsébet: nem találta a helyes választ arra, mit is kellene tennie ebben a helyzetben. A bizonytalanság végül akkor ért véget, amikor egy este, munkából hazafelé tartva, meglátta Zoltánt a ház bejárata előtt álldogálni.
Nem sokkal később már a konyhában ültek egymással szemben. A férfi teát szorongatott a kezében, és szokatlanul békülékeny hangon szólalt meg:
– Arra jutottam, hogy ideje mindent, ami rossz volt, magunk mögött hagyni. Az élet nagyobb része már mögöttünk van. A sérelmekre kár visszajárni, rég elmúltak. Élhetünk még együtt nyugodtan, aztán majd az unokákkal foglalkozunk.
Erzsébet nem mosolygott, nem játszotta meg a meghatottságot.
– Mondd meg őszintén – nézett rá higgadtan –, miért épp ide akarsz visszaköltözni? Miért nem valamelyik nőhöz, aki utánam következett?
Zoltán vállat vont.
– Nem vagyok már a régi. Jövőre nyugdíjba megyek. Az egészségem sem az igazi. Arra gondoltam, a gyerekeink rendesek, nem hagynának magamra öregkoromban. Legalább egy pohár vizet adnának, ha szükségem lenne rá.
Erzsébet hosszasan nézte azt a férfit, akit valaha a legközelebb érzett magához.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, idegenek vagyunk egymás számára? – kérdezte csendesen. – Sokáig tartott, mire megértettem, de most már tudom, igazad volt.
– Tehát nem fogadsz vissza? – kérdezte Zoltán tompán.
– Ne aggódj – felelte nyugodtan. – A gyerekek valóban jó emberek, nem hagynak majd magadra. Engem viszont évekkel ezelőtt kitöröltél az életedből. Maradjon is így.
A férfi nem maradt sokáig. Amikor elment, Erzsébet a kedvenc fotelébe roskadt. A telefonját kikapcsolta, mert biztos volt benne, hogy Zoltán hamarosan a gyerekeket hívja majd, és ők kérdésekkel, győzködéssel ostromolják. Most azonban nem akart magyarázkodni. Csendre vágyott.
Hosszú éveken át várta, hogy egyszer visszatér. Azt hitte, ha ez megtörténik, minden fájdalom értelmet nyer. De az idő közben kiégette belőle a reményt. Ami egykor szerelem volt, mára hamuvá vált. Ha Zoltán arról beszélt volna, hogy mellette akar megöregedni, talán megesett volna rajta a szíve. Ám most csak a saját kényelmét és biztonságát féltette.
Erzsébetnek pedig nem volt kedve senki gondját magára venni. Megvoltak a gyerekei, a barátnői, a kert a város szélén és a kóbor macska, amely hálás dorombolással töltötte meg az esték csendjét. Úgy érezte, ez bőven elég ahhoz, hogy békében éljen tovább.