— Csak attól féltem, hogy egyszer majd teljesen kitöröl az életéből… — suttogta Zsuzsanna alig hallhatóan. — Nem akartam, hogy megfeledkezzen az anyjáról.
Lilla hosszan nézett rá, mielőtt válaszolt.
— Azt viszont elfelejtette, hogy ő már nem csak a maga fia volt, hanem férj is. Volt egy családja, amiért felelősséggel tartozott.
Az idős asszony összegörnyedt a széken, karjaival átfogta a lábát, mintha így próbálná egyben tartani magát.
— Azt hittem, vissza tudom fordítani az egészet — mondta megtörten. — Bíztam benne, hogy megbocsát. Most már látom, hogy elszámítottam magam. Mindenről lekéstem.
Lilla nem felelt. Csendben elővette a táskájából a gyógyszereket, töltött egy pohár vizet, és tiszta törölközőt tett az asztalra. A kihűlt levest megmelegítette, elmosta a koszos tányért és a csészét. Nem tett szemrehányást, nem sóhajtott — egyszerűen tette, amit kellett.
Amikor az ajtóhoz lépett, Zsuzsanna újra megszólalt.
— Tudom, hogy én rontottam el mindent. Nem kérek feloldozást. Csak… köszönöm, hogy bejöttél.
Lilla egy aprót biccentett, majd szó nélkül távozott.
Egy hét telt el.
A telefon csörgése váratlanul érte.
— Anya meghalt — közölte Márk tompa hangon. — Álmában ment el.
Lilla ajka megremegett, de nem jött ki hang a torkán. Ujjai görcsösen szorították a készüléket, míg az majdnem kicsúszott a kezéből.
A temetés szerény volt. Néhány szomszédasszony állt a sír mellett, a körzeti orvos, Márk és Lilla. Sem koszorúk tömege, sem hosszú búcsúbeszédek — csak a hideg levegő és a föld tompa puffanása a koporsón.
A szertartás után némán indultak el a kavicsos úton a temető kapuja felé.
— Rólad beszélt az utolsó napokban — törte meg végül a csendet Márk. — Azt mondta, tévedett. Hogy nem lett volna szabad közénk állnia.
— Már nincs jelentősége — felelte Lilla halkan.
— Igen… már nincs — ismételte a férfi.
Megálltak a vaskapu előtt. A szél végigsöpört a magas nyárfák ágai között, száraz leveleket sodorva a lábuk elé.
— Tudod — szólalt meg Márk bizonytalanul —, az utóbbi időben sokat gondolkodtam kettőnkről. Talán… talán még helyrehozhatnánk valamit.
Lilla ránézett. A szemében nem parázslott harag, csak fáradtság és valami mély, kimondatlan szomorúság.
— Helyrehozni? — kérdezett vissza. — Márk, túl sok mindent vesztettünk el. Az édesanyádat, az otthonunkat, és azt a hitet, hogy számíthatunk egymásra. Romokra nem lehet új házat építeni.
A férfi lehajtotta a fejét. Nem vitatkozott.
— Élj tovább — mondta Lilla csendesen. — De nélkülem.
Sarkon fordult, és nem nézett vissza.
Amikor eljött a tavasz, Lilla ismét a párkányon sorakozó cserepeket rendezgette. A szobát friss föld illata lengte be. Az ibolyák ezúttal erősen álltak, telt, lila virágokkal, mintha bizonyítani akarnák, hogy képesek megmaradni.
Hosszan figyelte őket. Arra gondolt, talán az újrakezdés nem hangos nevetéssel és szenvedéllyel érkezik, hanem csöndben — abban a nyugalomban, ahol végre nem kell félni, és szabad levegőt venni.
Az asztalon fekvő telefon megrezdült. Üzenet érkezett.
„Lilla, köszönöm, hogy akkor bementél anyához. Nélküled nem értem volna oda időben. Vigyázz magadra. — M.”
Sokáig nézte a sorokat. Aztán egyetlen mozdulattal törölte az üzenetet.
Az ablakhoz lépett, friss földet szórt az egyik cserépbe, elegyengette a felszínét, majd halkan, szinte magának mondta:
— Most már tényleg vége.
És ebben a csendben nem volt sem keserűség, sem harag — csak lezárás.