Az üvegben visszatükröződő arc meg sem próbált erősnek látszani.
— Hogy vagyok? Sehogy — felelte végül keserű mosollyal Zsuzsanna. — Nincs fiam, nincs otthonom. Egy bérelt lyukban húzom meg magam, mint valami ideiglenes albérlő.
Márk mély levegőt vett, mintha a levegő is súlyosabb lett volna a kelleténél.
— Átutalok előre egy havi összeget — mondta fáradtan. — De kérlek, anya, Lillát ne keresd.
— Eszem ágában sincs — vágta rá sértetten. — Élhet csak a büszkeségével.
Lilla ekkor már egyedül lakott.
Fél év telt el a szakítás óta. Otthagyta azt az irodát, ahol minden sarok Márkra emlékeztette, és elhelyezkedett egy kisebb ingatlanközvetítő cégnél. Szinte megszállottan dolgozott, napi tíz órákat is bent maradt, csak hogy estére annyira kimerüljön, hogy ne maradjon ereje gondolkodni.
A reggelei szinte gépies rendben követték egymást: kávé a konyhapultnál, egy gyors pillantás a tükörbe, majd egy halk, alig hallható „tarts ki”, mielőtt kilépett az ajtón.
A barátai próbálták kirángatni otthonról — vacsorákra, születésnapokra, kisebb összejövetelekre hívták —, de ő többnyire kifogásokat keresett. Úgy érezte, nincs benne elég erő mások történeteit hallgatni, mosolyogni, mintha minden rendben volna.
Néha, ha arra vitte az útja, elsétált a régi lakásuk előtt. Öntudatlanul is az ablakokat kereste a tekintetével. Ott lógtak egykor a fehér függönyök, és a párkányon sorakoztak az ibolyái.
Az ibolyákat magával vitte, amikor elköltözött. Átültette mindet új cserepekbe, gondosan ápolta őket. Mégis, az egyik tő elszáradt. Éppen az, amelyik legközelebb állt ahhoz a kanapéhoz, ahol egykor Zsuzsanna aludt.
Egy este, amikor munkából hazaért, a postaládában egy boríték várta. Nem volt rajta feladó. A kézírás azonban azonnal felismerhető volt — fájdalmasan ismerős.
„Lilla, kérlek, ne haragudj rám. Súlyos beteg vagyok. Márk nem áll szóba velem. Teljesen egyedül maradtam. Segíts rajtam. Kérlek.”
Aláírás: Zsuzsanna.
Lilla hosszú percekig állt a lépcsőház félhomályában, a papírt szorongatva. Végül felment a lakásába, ledobta a borítékot az asztalra, és leült mellé.
A mellkasában különös érzés lüktetett. Nem tiszta sajnálat volt, és nem is harag. Inkább kimerültség, amelyhez valami kimondatlan kötelességérzet társult.
— Hát persze — suttogta maga elé. — Ez sem maradhat el.
Elővette a telefonját. Márk száma még mindig ott szerepelt a névjegyek között. Egy pillanatig habozott, aztán remegő ujjal megérintette a hívás ikont.
— Igen? — szólt bele a férfi. A hangja rekedt volt, mintha napok óta nem pihent volna rendesen.
— Szia — mondta halkan. — Levelet kaptam az édesanyádtól.
Csend.
— Mit ír?
— Azt, hogy beteg. És nem is enyhén.
— Tudom — válaszolta tompán Márk. — Cukorbetegséget állapítottak meg nála. A vércukra majdnem negyven volt. Két hétig kórházban feküdt.
— Miért nem szóltál?
— Nem beszéltünk, Lilla. Emlékszel? Te mondtad, hogy menjek el örökre.
Lilla lehunyta a szemét.
— Attól még nem kívánom a halálotokat.
A vonal másik végén fáradt sóhaj hallatszott.
— Most otthon van. Egyedül. Próbáltam gondozót fogadni mellé, de elküldte. Azt állította, hogy lop az élelmiszerből.
— Ez rá vall — csúszott ki Lilla száján, de meglepődve érezte, hogy a hangjában nem csupán él, hanem némi melegség is bujkál. — Ha akarod, benézek hozzá. Megnézem, mire van szüksége.
— Te? — hökkent meg Márk. — Mindezek után?
— Igen — felelte csendesen. — Nem miatta. Magam miatt. Le akarom zárni.
Két nappal később Lilla egy ismerős ajtó előtt állt. A kilincs kopott volt, a festék itt-ott lepattogzott róla. Sokáig nem érkezett válasz a csöngetésre, csak köhögés hallatszott odabentről, majd lassú, csoszogó léptek.
Az ajtó résnyire nyílt.
— Te vagy az… — mondta Zsuzsanna, az ajtófélfának támaszkodva. Arca beesett volt, a szeme körül sötét karikák húzódtak.
— Bejöhetek? — kérdezte Lilla.
Az asszony nem felelt, csupán félreállt az útból.
A lakásban gyógyszerszag és állott levegő keveredett. Az asztalon szétszórt tabletták hevertek, mellettük egy félig megevett leveses tányér és egy csésze, amelynek falán megszáradt kávéfoltok csíkjai látszottak.
— Itt ülök napok óta — szólalt meg Zsuzsanna halkan, mintha magyarázkodna. — Senki sem nyit rám ajtót. Még a fiam sem.
— Csodálkozik rajta? — felelte Lilla nyugodtan. — Hiszen mindent maga rombolt le.
Zsuzsanna lassan leült egy székre, térdére ejtve a kezét.
— Csak azt akartam, hogy mellettem maradjon… — mondta elcsukló hangon.