— Fel tudod fogni egyáltalán, mit műveltél? — Márk hangja kiabálásba csapott át, amikor az ajtó hangosan becsapódott mögötte, miután az anyja távozott.
Lilla az ablaknál állt. A kezében tartott bögre teája már rég kihűlt, a porcelán finoman koccant az ujjai remegésétől.
— Csak megvédtem magam — felelte halkan.
— Kidobtad az anyámat a lakásból! — Márk dühösen a székre hajította a kabátját. — Úgy bántál vele, mintha semmit sem érne!
— A lakásomat akarta! — Lilla lassan felé fordult. — Három hónapig tűrtem őt, Márk. Hallgattam, amikor lustának nevezett. Amikor azt ismételgette, hogy idegen vagyok ebben a családban. Amikor mindenbe beleszólt, a vacsorától az ágyneműig. De ma átlépett egy határt.
Márk egy pillanatra elnémult, aztán újra fellobbant benne a harag.
— Biztos, hogy nem te lépted át azt a bizonyos határt?
— Nem! — Lilla a bögrét az asztalra tette, talán kicsit erősebben a kelleténél. — Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert megvédem az otthonomat!
A konyhára súlyos csönd telepedett. Odakint csikorogva haladt el a villamos, kerekei tompán zakatoltak a síneken. Fent valahol becsapódott egy ajtó.
— Márk — szólalt meg végül Lilla fáradt hangon —, ha marad, tönkretett volna minket. Észre sem vetted volna, és már az ő szabályai szerint élnénk.
A férfi lassan leült. Az arca sápadt volt és kimerült; egész nap dolgozott, most pedig otthon várta az újabb csata.
— Elegem van ebből — mondta tompán. — A vitákból, a kiabálásból, abból, hogy folyton választanom kell köztetek.
— Nekem pedig abból van elegem, hogy mindig én vagyok a hibás — vágott vissza Lilla. — Ha anyád elégedetlen, az én bűnöm. Ha te hallgatsz, az is.
Odalépett elé. A hangjában nem indulat vibrált, hanem fájdalom.
— Tudod jól, hogy nem vagyok rosszindulatú. Csak nyugalmat szeretnék.
Márk nem felelt.
Eltelt egy hét. A lakás csendesebb lett, mégsem hozott megkönnyebbülést.
Lilla reggelente különös ürességre ébredt. Nem szólt a rádió, nem érezte a frissen főtt kávé illatát, amit régen Márk készített. A csend sűrű volt és nyomasztó.
A férfi egyre később járt haza. A vacsora gyakran érintetlenül hűlt ki az asztalon, a tévé pedig csak háttérzajként duruzsolt a sarokban. A napok összefolytak: este, éjszaka, reggel — minden egyformává vált.
— Megint túlóráztál? — kérdezte Lilla egy este, amikor az óra már éjfélt mutatott.
— Értekezlet volt — felelte Márk kurtán, a tekintetét kerülve.
— Éjfélig tartott az értekezlet?
— Lilla, kérlek, ne kezdd.
A nő sóhajtott.
— Nem kezdek semmit. Csak alig látlak. Reggel elmész, éjjel jössz.
— Talán így jobb — vetette oda a férfi, miközben lerúgta a cipőjét. — Mindketten kimerültünk.
Lilla ajkába harapott. A mellkasát szorítás fogta el.
— Komolyan gondolod, hogy ez a „jobb”?
— Igen — nézett rá fáradtan. — Nem kapok levegőt ebben a lakásban. Minden sarokban ott visszhangzik anyám kiabálása, a te szemrehányásaid, az én hiábavaló békítési kísérleteim.
— Szerinted nekem könnyű? — csattant fel Lilla. — Értünk próbáltam kitartani!
— Értünk? — Márk keserűen elmosolyodott. — Nem, Lilla. Magadért.
A nő válaszolni akart, de a szavak bennrekedtek. Mintha késsel vágtak volna belé.
A hétvégén Lilla elutazott a barátnőjéhez. Csak egy napra, hogy kiszakadjon ebből a fojtogató légkörből.
Amikor este visszaért, idegen illat fogadta. Férfias parfüm és valami más — nem az ő samponja, nem az ő testápolója.
A fürdőszobában egy rózsaszín fogkefe állt a pohárban.
Lilla megdermedt az ajtóban. A szíve vadul vert, mint egy csapdába esett madár.
Márk a hálószobából lépett ki, otthoni pólóban. Amikor meglátta őt, megtorpant.
— Ez nem az, aminek látszik — kezdte bizonytalanul, de a mondata erőtlenül hullott a levegőbe.
— És szerinted minek látszik, Márk? — kérdezte Lilla halkan, miközben a tekintete a rózsaszín fogkefére siklott. — Hogy van valakid?