— Van valakid? — fejezte be Lilla halkan, de a kérdés élesebben hasított, mint egy kiáltás.
Márk nem nézett rá. A tekintete a padlóra siklott, mintha ott keresné a megfelelő választ.
— Csak beszélgettünk — mondta végül.
— Az ágyban? — kérdezett vissza Lilla metsző iróniával.
— Ne csinálj már drámát — csattant fel a férfi. — Egy munkatársamról van szó. Nehéz időszakon megy keresztül. Segítettem neki.
— Segítettél? — Lilla szája keserű mosolyra húzódott. — Érdekes segítség. Fogkefével együtt jár?
— Nem én vettem neki — morogta Márk. — Ő hozta magával.
— Akkor ezek szerint otthon érzi magát itt.
A férfi erre már nem felelt.
Az éjszakát Lilla a konyhában töltötte. Nem kapcsolt villanyt, csak ült az ablak előtt, és a sötét üvegben a saját tükörképét nézte. Próbálta visszafejteni, hol csúszott félre minden. Mikor kezdtek el távolodni egymástól úgy, hogy észre sem vették?
Régen együtt nevettek apróságokon, versenyeztek, ki ugrik le előbb a boltba friss kenyérért, és térképeket böngésztek, hová utazzanak nyáron. Akkor még közös jövőben gondolkodtak.
Most pedig két idegen osztozott ugyanazon a lakáson.
Eszébe jutott, mit mondott neki Márk évekkel ezelőtt, még az esküvő előtt.
— Nem akarok úgy élni, mint a szüleim. Nálunk minden őszinte lesz.
A sors fintora, hogy végül épp a szülők árnyéka telepedett rájuk. Pontosabban egyetlen emberé: Zsuzsannáé.
Lilla szinte látta maga előtt az asszonyt a bérelt kis garzonjában, amint telefonon panaszolja a fiának:
— Kidobott a saját otthonomból, te meg még véded is!
És Márk, aki két tűz között őrlődik, újra és újra végighallgatja az anyja zokogását.
Az asztalon fekvő telefon hirtelen megremegett. Üzenet érkezett.
„Beszélnünk kell. Holnap.”
Lilla sokáig bámulta a kijelzőt, majd letette anélkül, hogy válaszolt volna.
Reggel a levegő feszülten vibrált közöttük. Márk borostásan ült az asztalnál, előtte kihűlt kávé.
— Azt hiszem, jobb lenne külön élnünk egy ideig — mondta minden bevezetés nélkül.
— Úgy érted, váljunk el? — kérdezte Lilla higgadtan.
— Nem. Csak… tartsunk szünetet.
— Persze. Addig is a kolléganőd kényelmesen berendezkedhet?
— Elég! — robbant ki Márk. — Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget!
— És szerinted én bírom?
— Nem azt mondtam, hogy minden a te hibád. De talán mindketten zsákutcába kormányoztuk magunkat.
Lilla felnevetett, de a hangja inkább volt kétségbeesett, mint vidám.
— Ez nem zsákutca, Márk. Ez a vég.
Felállt, az ablakhoz lépett, és a szürke égboltot figyelte.
— Amikor az édesanyád hozzánk költözött, azt hittem, kibírom. Miattad. De végül te nem bírtad.
Márk hallgatott.
— Rendben — mondta Lilla csendesen. — Menj el. De ne szünetre. Hanem végleg.
— Tudod, kisfiam, én nem vagyok rossz ember — sóhajtott Zsuzsanna, miközben az olcsó instant kávé fölött a fiára pillantott. — Csak nehéz az életem. Senki sem érti, milyen az én koromban egyedül maradni.
Márk némán ült vele szemben. A bérelt garzon szűk volt és levegőtlen: egy ágy, kopott asztal, festékét vesztett szekrény. Klór és nedves rongy szaga lengte be.
— Soha nem kértem tőled mást, csak egy kis törődést — folytatta az asszony, mintha észre sem venné, hogy a fia kerüli a tekintetét. — Te meg félretoltál. Miatta.
— Anya, elég — mondta Márk fáradtan. — Nem hagytalak el. Csak belefáradtam az örökös veszekedésbe. És most ne kezdjük Lillát.
— Az igazat sem mondhatom ki? — csattant fel Zsuzsanna. — Az a nő tette tönkre az életedet! Régen kedves voltál, figyelmes. Most meg… idegen.
— Lehet, hogy egyszerűen felnőttem — felelte halkan Márk. — Vagy rájöttem, hogy állandó nyomás alatt nem lehet élni.
— Nyomás? — ugrott talpra az asszony. — Én tettem tönkre az egészségemet érted! Dolgoztam éjjel-nappal, hogy tanulhass, hogy legyen jövőd! És most én vagyok a teher?
— Anya — állt fel Márk is, igyekezve megőrizni a nyugalmát —, nem ezért jöttem. Csak tudni akartam, hogy vagy.
Zsuzsanna az ablak felé fordult. Az üvegen halványan tükröződött az arca — fáradt, elkenődött rúzzsal, üres tekintettel.