— Dóra! — csattant fel Zsuzsanna hangja, tele felháborodással. — Hogy beszélhetsz így velem?
— Úgy, ahogy már évekkel ezelőtt kellett volna — felelte nyugodtabban, mint ahogy érezte magát. — Meghúzom a határaimat. Szeretlek téged is, és Rékát is, de az ő családjának fenntartása nem az én feladatom. Ezt most tisztázzuk.
Az ajtó becsukódott mögötte. A kocsiba ülve nem indította be rögtön a motort. Csak bámult maga elé, és hagyta, hogy leülepedjen benne az iménti vita minden mondata. A telefonja ismét megremegett a tenyerében — Márk hívta, nyilván érezte, hogy valami nincs rendben.
Hazafelé vezetve újra és újra lejátszotta magában a beszélgetést. Megbánta volna, amit kimondott? Nem. Lehetett volna finomabban fogalmazni? Talán igen. De ennyi év némaság után a szavak feltartóztathatatlanul törtek elő belőle.
Segíteni fog Rékának, ha valóban rászorul. De nem parancsra, és nem előre megszabott havi összeggel. Elképzelhető, hogy befizeti egy képzésre, vagy besegít a gyerekek holmijába. Ám ez az ő elhatározása lesz, nem kötelező sarc.
Otthon Márk már várta. Egy gőzölgő bögre teát nyomott a kezébe.
— Na, mi történt? — kérdezte csendesen.
Dóra részletesen elmesélte az egészet: az ötvenezer forintos esküvői ajándékot, az anyja lesújtó megjegyzéseit, és a havi huszonötezres „kötelező támogatás” ötletét.
— Minden hónapban huszonötezer? — Márk hitetlenkedve tette le a bögrét. — Ezt komolyan gondolta?
— Teljes mértékben. És meg sem fordult a fejében, hogy megkérdezze, nekünk ez belefér-e.
A konyhában ültek egymással szemben, és Dóra hirtelen arra lett figyelmes, hogy nem érzi a késztetést a magyarázkodásra. Régebben mindig mentegette az anyját: „csak félti Rékát”, „biztos rossz napja van”. Most nem fűzött hozzá semmit.
— Visszautasítottad? — kérdezte Márk.
— Igen. Megmondtam, hogy nem az én dolgom eltartani a nővéremet és a férjét.
Márk csak bólintott, majd magához húzta. Nem volt szükség több szóra; pontosan értették egymást.
Másnap Dóra szokatlanul könnyűnek érezte magát ébredéskor. Márk már a dolgozószobában ült, a billentyűzet kopogása és egy tompa online értekezlet hangfoszlányai szűrődtek ki.
Reggeli közben megnyitotta a családi csoportot. Tíz új üzenet az anyjától, három Rékától. Egy pillanatig nézte a kijelzőt, aztán egyszerűen bezárta az alkalmazást anélkül, hogy bármit elolvasott volna.
— Nem vagy kíváncsi rá? — kérdezte Márk, miközben kávét töltött.
— Majd egyszer. Vagy talán soha — vont vállat Dóra.
Egy hét elteltével Réka külön írt neki, és az esküvői ajándék összege felől érdeklődött. Dóra őszintén megírta: ötvenezer forintot adtak. A válasz meglepően tárgyilagos volt — köszönet, mindenféle célzás vagy szemrehányás nélkül.
A munka haladt tovább a maga medrében. Dóra többé nem képzelte maga elé az anyja rosszalló tekintetét minden egyes kávészünetnél. Nem marcangolta bűntudat, ha ebéd közben megnézett egy sorozatrészt az „igazi munka” helyett.
Egy hónap múlva saját kezdeményezésére felhívta Rékát, és felajánlotta, hogy állja egy online design tanfolyam költségeit. A nővére régóta kacérkodott a pályamódosítással. Most nem kötelességből tette, hanem mert valóban így akarta.
— Tudod — mondta este Márknak, miközben az erkélyen ültek —, először érzem azt, hogy nem vagyok hálátlan vagy rossz gyerek.
— Mert sosem voltál az — felelte Márk halkan.
És Dóra most először nem kételkedett ebben.