– …elméletben talán tudnánk segíteni, ha úgy alakul.
– Anyád pontosan azt hallotta ki ebből, amit hallani akart – vágott közbe Nóra határozottan. – Mindig ezt csinálja. Ezt te is tudod. Vele nem lehet félmondatokban beszélni. Nincs „talán”, nincs „majd meglátjuk”. Csak egyértelmű igen vagy nem.
Márk lesütötte a szemét, és bólintott.
– Szerinted mi lesz most? – kérdezte bizonytalanul.
– Fogalmam sincs – felelte őszintén Nóra. – Lehet, hogy lehiggad. Az is lehet, hogy nem. De most először nem is ez érdekel. Elegem van abból, hogy állandóan bűntudatunk legyen. Hogy mindig úgy érezzük, tartozunk valakinek. Hogy nem segítünk eleget, nem vagyunk elég hálásak, nem vagyunk elég jó gyerekek. Anyu azért hagyta rám a lakást, hogy könnyebb legyen az életünk. Nem azért, hogy szétosszam a pénzt mindenkinek, aki igényt tart rá. Nem hibáztam. És ha Brigitta mást gondol, az az ő dolga.
– Igazad van – mondta Márk csendesen. – Teljes mértékben. Sajnálom, hogy nem álltam melléd az első pillanattól. Már akkor ki kellett volna mondanom, hogy ez a mi döntésünk, amikor elkezdett számon kérni.
Nóra közelebb lépett hozzá, Emesét még mindig a karjában tartva.
– Az számít, hogy most már látod – felelte halkan. – És hogy végül mellém álltál.
Márk átölelte mindkettőjüket. Hosszú másodpercekig csak álltak így a nappali közepén, a falióra egyenletes ketyegése töltötte be a csendet.
– Talán nem is baj, hogy így történt – szólalt meg végül Márk. – Legalább kimondtuk, amit eddig kerülgettünk. Különben még évekig lavíroztam volna köztetek, próbáltam volna mindenkinek megfelelni, ő pedig tovább követelőzne. Így legalább tiszta a helyzet.
– A tisztánlátás mindig jobb – bólintott Nóra. – Csak attól félek, mi lesz, ha tényleg megszakítja velünk a kapcsolatot.
– Ha így dönt, az az ő választása – vont vállat Márk. – Nem kényszeríthetem semmire. Ha számára egy nyaraló terasza fontosabb, mint az unokája, akkor ezzel nekem nincs mit kezdenem. A saját családom előtt nem kell bizonyítanom semmit.
Emese felemelte a fejét az anyja válláról.
– Apa… a nagyi most már nem jön hozzánk?
Márk megsimogatta a kislány haját.
– Nem tudom, kincsem. Lehet, hogy ha megnyugszik, igen. Lehet, hogy nem. De te emiatt ne szomorkodj. Neked itt vagyunk mi. Anya és apa. És mi nagyon szeretünk téged.
– És Brigitta nagyi is szeret? – kérdezte bizonytalanul Emese.
– Szeret – válaszolta Nóra nyugodtan. – Csak most nagyon mérges. A felnőttek néha összevesznek. Ez előfordul.
– A pénz miatt? – kérdezte a kislány komolyan.
– Igen, részben amiatt – felelte Márk. – De tudd meg, Emese, hogy a pénz nem a legfontosabb dolog. A szeretetet, az őszinteséget és a tiszteletet nem lehet megvenni. Ezek számítanak igazán.
A kislány elgondolkodva bólintott, majd visszabújt az anyjához.
Nóra és Márk összenéztek. Mindketten tudták, hogy ez még csak a kezdet. Brigitta aligha hagyja ennyiben. Lesznek még telefonok, szemrehányások, talán rokonokon keresztül érkező üzenetek is. De ebben a pillanatban, ahogy hárman összekapaszkodva álltak, erősnek érezték magukat. Egy oldalon álltak.
– Mit szólnátok egy kis reggelihez? – törte meg a csendet Nóra. – Palacsintát terveztem sütni.
– Tényleg? Lekvárral? – csillant fel Emese szeme.
– Természetesen lekvárral – mosolygott Nóra.
Átmentek a konyhába. Márk feltette a vizet forrni, Nóra elővette a tojást és a tejet. Emese felült a székre, és vidáman lóbálta a lábát. Olyan volt, mint bármelyik másik vasárnap délelőtt. Egy átlagos család a saját ritmusában. Csak most hiányzott az a láthatatlan nyomás, az az állandó megfelelési kényszer, amely eddig rájuk nehezedett.
Délután, amikor Emese elaludt, Márk pedig leugrott a boltba, Nóra a nappaliban ült egy csésze teával a kezében. A telefonja többször megremegett az asztalon. Üzenetek érkeztek Brigittától, Benedektől, sőt Leventétől is. Nóra a kijelzőre pillantott, de nem nyitotta meg őket. Most nem volt hozzá ereje. Előbb saját magában kellett rendet tennie.
Az édesanyjára gondolt. Arra, hogyan gyűjtögetett egész életében, hogy megvehesse azt a lakást. Milyen gondosan rendezte be, mennyire büszke volt rá. És arra is, amikor a kórházi ágyon fekve azt mondta: „Nórikám, add el, és fizessétek ki a hitelt. Élj nyugodtan. Azt szeretném, ha békében élnél.”
Tudta. Mindig mindent tudott. Azt is, hogy Brigitta részt fog követelni. Hogy Márk két tűz közé kerül majd. Hogy Nórának ki kell állnia magáért. Nem csupán egy ingatlant hagyott rá, hanem a döntés szabadságát. A lehetőséget, hogy maga határozzon a sorsáról.
És Nóra a szabadságot választotta. A hitel nélküli életet, a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Azt a nyugalmat, amit az édesanyja kívánt neki.
„Köszönöm, anya” – suttogta magában.
A telefon újra rezgett. Egy hosszú üzenet érkezett Brigittától, tele szemrehányással. Nóra hosszan nézte a kijelzőt, majd megnyomta a törlés gombot anélkül, hogy elolvasta volna.
Vannak harcok, amelyeket nem lehet elkerülni, ha az ember önmagát akarja megőrizni. Vannak döntések, amelyek fájnak, mégis szükségesek. Néha ki kell mondani a nemet – világosan, határozottan, mentegetőzés nélkül.
És Nóra kimondta.
Hogy ez hová vezet majd, azt az idő dönti el. Lehet, hogy Brigitta megenyhül, és visszatér az életükbe. Az is lehet, hogy nem. De egyvalami már biztos: Nóra és Márk kapcsolata megerősödött. Kiálltak egymás mellett, és nem engedték, hogy kívülről szétszakítsák őket.
Ez pedig többet ér bármilyen pénznél. Többet, mint egy vidéki ház terasza valaha is érhet.