Márk végül megszólalt, de a hangja bizonytalanul csengett, miközben a tekintete idegesen cikázott az anyja és a felesége között.
– Anya… talán nem kellene ezt most így…
– Hogyhogy nem kellene?! – csattant fel Brigitta, és szinte rávetette magát a fiára. – Én nevellek fel, te hálátlan! Az egész életemet rád áldoztam! Amikor egyetemre jelentkeztél, én jártam a tanárok után, hogy segítsenek! A szakdolgozatodat én javítgattam éjszakánként! Az első munkahelyedet is én intéztem el ismeretségen keresztül! És most? Most ennek a… ennek a… oldalára állsz?
– Válogasd meg a szavaidat – vágott közbe Nóra hűvös, kimért hangon. – Még mindig én vagyok ennek a lakásnak a háziasszonya.
– Ugyan már, miféle háziasszony! – horkant fel Brigitta. – Hitel van rajta! És kinek a nevén fut az a hitel? Az én fiamén! Ha már itt tartunk, akkor ez az ő otthona!
– Közös szerzemény – felelte Nóra azonnal. – Vagy elfelejtette, hogyan győzködött minket, hogy nagyobb lakást vegyünk? „Márk, fiam, ne spóroljatok, belefér a háromszobás!” – ezt mondta. Amikor pedig az önerőt kellett befizetni, ki tette le az összeget? Én. A saját megtakarításomból. Hatszázezer forintot, amit három éven át gyűjtöttem. Akkoriban Márk épp munka nélkül volt, új állást keresett.
– De talált! – vágott vissza Brigitta védekezően. – Idő kellett neki, hogy rendes helyet kapjon!
– Fél év – pontosított Nóra. – Hat hónapig én fizettem mindent egyedül: a törlesztőt, a rezsit, az élelmiszert. Még az édesanyámat is támogattam. És önök hol voltak akkor, Brigitta?
– Nekünk is voltak kiadásaink…
– Például a földközi-tengeri hajóút – bólintott Nóra. – Emlékszem a képekre a közösségi oldalon. Úgy tűnt, igazán élvezetes utazás volt.
Brigitta arca elvörösödött.
– Egész életünkben dolgoztunk! Jogunk van pihenni!
– Természetesen – felelte Nóra. – Csak akkor ne állítsa, hogy önök tartották bennünk a lelket a nehéz időkben. Segítettek, amikor kényelmes volt, amikor nem jelentett különösebb áldozatot.
Ekkor halk sírás szűrődött ki a gyerekszobából. Nóra összerezzent – teljesen megfeledkezett róla, hogy Emese alszik. Pontosabban aludt.
– Gratulálok, felébresztették a gyereket – jegyezte meg fojtott hangon. – Köszönjük szépen.
– Ne tereld a szót! – csattant fel Brigitta. – Nem a gyerekről beszélünk! Márk, mondasz végre valamit? Szólj rá a feleségedre! Mondd meg neki, hogy megígérted: segítünk a nyaralóval!
Márk nagyot sóhajtott. Látszott rajta, mennyire őrlődik a két oldal között. Nórát azonban már nem érdekelte a vívódása. Betelt a pohár.
– Márk – fordult a férjéhez. – Mondj igazat. Valóban megígérted, hogy a mamám lakásából származó pénzből adunk a szüleidnek?
A férfi a padlót bámulta.
– Választ kérek – mondta Nóra. – Igen vagy nem?
– Én… – nyelt egyet. – Azt mondtam, hogy esetleg… ha marad valamennyi a kiadások után…
– Marad? – csattant fel Nóra. – Miből maradna? Az egész összeget a hitel lezárására fordítottuk! Kétszázötvenezer forint maradt, amit Emese jövőjére akartam félretenni! Minek kellene még maradnia, Márk?
Brigitta hirtelen elhallgatott.
– Micsoda? Lezártátok a hitelt? Márk, te azt mondtad, még hosszú évekig fizetitek!
– Anya… nem akartam, hogy…
– Tilos előtörlesztenünk? – kérdezte Nóra keményen. – Közösen döntöttünk úgy, hogy minden hónapban többet fizetünk be. Elegem volt abból, hogy a bank markában élünk. Szabad levegőt akartam. Azt, hogy végre maradjon pénzünk utazni, félretenni Emese taníttatására, egyszerűen csak élni. És amikor anya meghalt…
A hangja megingott egy pillanatra, de folytatta.
– Amikor elvesztettem őt, és megörököltem a lakását, pontosan tudtam, mire fordítom az árát. Lezárom a hitelt. Végleg pontot teszek a tartozás végére. Az volt az utolsó ajándéka nekem. Így éreztem helyesnek.
– Anélkül, hogy a férjed szüleit megkérdezted volna! – háborodott fel Brigitta. – Ez közös családi pénz!
– Nem – rázta meg a fejét Nóra. – Az örökség az én különvagyonom. Jogilag is. Eladhattam volna a lakást, és megtarthattam volna az összeget magamnak. Márknak sem lett volna beleszólása. De nem ezt tettem. A közös otthonunkba fektettem. A közös jövőnkbe. A gyermekünk jövőjébe.
– Tehát egy fillért sem kapunk? – nézett rá Brigitta úgy, mintha valami bűnt vallott volna be. – Mindazok után, amit értetek tettünk?
– Brigitta – felelte Nóra fáradtan. – Önök pontosan annyit tettek, amennyit a legtöbb szülő megtesz a gyermekéért. Felnevelték Márkot, taníttatták – ez nem hőstett, hanem szülői kötelesség. Ahogyan az én édesanyám is megtette ugyanezt értem. A különbség csak annyi, hogy ő nem számlát hagyott maga után, hanem egy lakást.
– Hogy mered egy lapon említeni…! – pattant fel Brigitta.
– Összehasonlítom, mert van alapja – felelte Nóra halkan, de rendíthetetlenül. – És ideje kimondani, amit eddig mindenki kerülgetett.