– …mert maga volt az, aki rátette a kezét az én lakásomra – folytatta Nóra változatlan nyugalommal. – Csak azért, mert azt képzeli, hogy a fia élete végéig tartozik magának.
Brigitta ajka megremegett, mintha vissza akarna vágni, de egyetlen szó sem jött ki a torkán.
– Pontosan – bólintott Nóra. – És most elmondom világosan, miért nem kapnak tőlünk pénzt a nyaraló felújítására. Először is: nincs miből. A hitelt végre kifizettük, és félretettünk kétszázötvenezer forintot Emese jövőjére. Másodszor pedig: ha lenne is fölösleg, akkor sem adnék belőle egy fillért sem. Tudja, miért?
Szándékosan tartott egy rövid szünetet, tekintetét az anyósára szegezve.
– Mert amikor az én édesanyám bajban volt, amikor tényleg segítségre szorult, maga elfordult. Azt mondta, szűkösen állnak. Egy hónappal később mégis vettek egy százhúszezer forintos televíziót. Két hónap múlva pedig már a tengernél pihentek. Amikor anyu kórházba került, nem jött be hozzá. Márkot küldte egyedül. Azt mondta, fél a fertőzéstől – holott szó sem volt ilyesmiről, daganatos beteg volt. A temetésen tíz percet töltött, majd közölte, hogy orvoshoz kell mennie. Orvoshoz, Brigitta! Anyám búcsúztatásán!
– Tényleg rosszul voltam! – csattant fel az asszony. – Felszökött a vérnyomásom!
– Magának magas volt a vérnyomása – ismételte halkan Nóra. – Az én anyámnak pedig negyedik stádiumú rákja. De természetesen az ön panasza fontosabb volt. Szóval azt javaslom: építsék meg a verandát a saját pénzükből. Adják el azt a tévét, ha ennyire sürgős. Mondjanak le egy újabb hajóútról. Vagy kérjék meg Leventét. Két fiuk van, ha jól tudom. Miért mindig Márknak kell minden terhet cipelnie, miközben a testvére nyugodtan él?
– Levente a saját családját tartja el! – vágott vissza Brigitta. – Két gyereket nevel!
– Nekünk egy van, tehát mi kevesebbet költünk? – kérdezett vissza Nóra keserű mosollyal. – Érdekes logika. Őszintén szólva elegem van ebből. Pénz nem lesz, és kész. Ha szeretnének kapcsolatban maradni velünk és az unokájukkal, örülünk neki. De csak úgy, ha nincsenek követelések, szemrehányások, és nincs többé az, hogy számon kérik, mit „adtak” valaha. Ha inkább megszakítják a kapcsolatot, az az önök döntése. Választhatnak.
Brigitta döbbenten állt, láthatóan nem számított ilyen határozottságra.
– Márk! – préselte ki végül. – Hagyod, hogy így beszéljen velem?
Márk lassan felemelte a fejét. Nóra látta rajta a vívódást, ahogy próbálja összerendezni a gondolatait. Végül mély levegőt vett.
– Anya… Nórának igaza van.
– Tessék?! – Brigitta hangja felszökött.
– Igaza van – ismételte meg határozottabban. – Nem ígérhettem volna meg olyan pénzt, ami nem az enyém. Ez hiba volt. – A felesége felé fordult. – Sajnálom, hogy nem beszéltem veled azonnal. Azt hittem, majd… találunk valami megoldást, ami mindenkinek elfogadható.
– Olyan nincs – rázta meg a fejét Nóra. – Nem lehet egyszerre két ellentétes oldalt kielégíteni. Választani kell. Ha mellettünk állsz, köszönöm. Ha anyukádat választod, mondd ki most.
– A családomat választom – felelte Márk. – Téged, Emesét, a közös jövőnket. Anya, Nóra jól döntött, amikor a lakáshitelt lezárta. Az volt az egyetlen ésszerű lépés.
Brigitta arca elvörösödött.
– Hálátlan! – sziszegte. – Felneveltelek, taníttattalak, és most egy idegen nőt helyezel előtérbe!
– Ő a feleségem – válaszolta nyugodtan Márk. – A gyermekem édesanyja. Nem idegen.
– És én mi vagyok?! – kiáltotta az asszony.
– Az édesanyám – mondta Márk csendesen, de rendíthetetlenül. – Szeretlek, de ez nem jelenti azt, hogy teljesítenem kell minden kívánságodat. Nem vehetek el a saját családomtól azért, hogy legyen egy új veranda a nyaralón. Ha pénz kell, fordulj Leventéhez. Vagy vegyél fel kölcsönt. Vagy halaszd el a felújítást. De tőlünk nem kapsz.
Sűrű, fojtott csend ereszkedett a szobára. A gyerekszobából ismét sírás hallatszott – Emese teljesen felébredt.
– Mennem kell hozzá – szólalt meg Nóra. – Brigitta, maradhat egy teára, vagy elmehet. Ahogy gondolja. De a pénzügyi vita lezárult.
Megfordult, és a kislányához indult. A háta mögött az anyós hangja kígyóként csapott fel:
– Még megbánod, Márk! Mindketten megbánjátok! Ezt nem felejtem el!
– Anya, kérlek… – szólt utána fáradtan Márk. – Nyugodjunk meg.
– Ne kérj semmit! – csattant fel Brigitta, miközben kapkodva bújt a cipőjébe. – Oldjátok meg egyedül az életeteket! Ne számítsatok ránk! Egy fillért sem kaptok többé! A nyaralóba se tegyétek be a lábatokat! Az unokámat sem látom ezek után!
– Anya…
– Elég! – csapta rá az ajtót olyan erővel, hogy az üveg is beleremegett.
Nóra Emesével a karján tért vissza a nappaliba. A kislány riadtan kapaszkodott az anyjába. Márk mozdulatlanul állt, tekintetét a becsapódott ajtóra szegezve.
– Sajnálom – mondta halkan, anélkül hogy ránézett volna. – Nem gondoltam, hogy idáig fajul.
– Tudom – felelte Nóra csendesen. – Jót akartál. De beszélnünk kellett volna róla. Tudnom kellett volna, hogy mit mondtál neki.
– Nem tettem konkrét ígéretet! – fordult felé védekezőn. – Csak annyit mondtam, hogy elméletben talán tudnánk segíteni, ha úgy alakul.