Nóra kezében megdermedt a kávéscsésze, amikor a bejárati ajtó akkora csattanással vágódott ki, mintha kommandósok törtek volna be a lakásba. A küszöbön Brigitta állt, az arca lángolt az indulattól, a tekintete szinte szikrákat szórt.
– Hol van az édesanyád lakásának eladásából származó pénz? – támadt rá köszönés nélkül. – Márk! Márk, azonnal gyere ki!
Nóra lassan letette a csészét az asztalra. Nem a félelem miatt remegett a keze, hanem attól a forró dühtől, amely a mellkasából tört felfelé, és szorította a torkát.
– Jó napot, Brigitta – felelte hűvösen. – Esetleg levehetné a cipőjét.
– Cipőt levenni? Ugyan már! – förmedt rá az asszony, majd lerúgta magáról a sarkúját, és a sarokba hajította. – Választ akarok! Benedekkel három hete várunk! Márk azt mondta, amint lezárjátok az adásvételt, rögtön… Márk!
A hálószobából előkerült a férj, gyűrött pólóban, álmos arccal. Vasárnap volt, délelőtt tíz óra. Épp csak készültek megreggelizni egy fárasztó hét után.
– Mi történt, anya? – kérdezte ásítva. – Miért kell kiabálni?
– Hogy mi történt? – tárta szét a karját Brigitta. – Te mondtad, hogy a lakást már tíz napja eladtátok, és a pénz hamarosan megérkezik! Apáddal mindent kiszámoltunk! Végre befejezhetnénk a nyaralót, felhúzhatnánk a teraszt, ahogy terveztük. Benedek már a brigáddal is megegyezett!
Nóra úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj.
– Márk – fordult lassan a férjéhez. – Miről beszél?
Márk zavartan megvakarta a tarkóját, és félrenézett.
– Hát… anya, én nem ígértem biztosra…
– Hogyhogy nem? – csattant fel Brigitta. – A saját fülemmel hallottam! Azt mondtad: „Anya, ne aggódj, anyósom lakásából jut majd nektek is a nyaralóra!” Tanú is van rá, az apád is ott volt!
– Egy pillanat – emelte fel a kezét Nóra. A hangja meglepően nyugodt volt, noha belül forrt. – Ha jól értem, azért jött ide, hogy számon kérje rajtunk az édesanyám lakásának árát? Azt az ingatlant, amit ő a saját pénzéből vett, harminc évig lakott benne, és rám hagyott?
– És akkor mi van? – legyintett Brigitta. – A fiam felesége vagy! Ami a tiéd, az az övé is! Mi egész életünkben támogattunk benneteket! Ki dobta össze a pénzt Márk első autójára? Ki állta az esküvő költségeinek felét? Ki vitt titeket minden nyáron a nyaralóba, etetett, itatott?
– Anya… – próbált közbeszólni Márk, de az anyja leintette.
– Most én beszélek! Nóra, család vagyunk. A családban megosztják egymással, amijük van. Mi mindig mellettetek álltunk, most rajtatok a sor. A lakás úgyis üresen állt. Eladtátok, jól tettétek. Most adjátok oda a részünket!
Nóra ökölbe szorította a kezét, a körmei a tenyerébe vájtak.
– A részüket? – ismételte meg halkan. – Mondja csak, amikor anyám az utolsó két évében beteg volt, ki ápolta? Ki hordta vizsgálatokra, kórházba? Ki vett ki fizetés nélküli szabadságot, hogy mellette lehessen?
– Hát te, ki más? A lánya vagy! – vont vállat Brigitta.
– Így van. A lánya. – Nóra nagyot nyelt, de nem engedte, hogy a könnyei kibuggyanjanak. – És amikor a drága gyógyszerekre, vizsgálatokra kellett a pénz, felajánlották egyszer is, hogy segítenek?
– Nekünk is voltak gondjaink! – vágott vissza az anyós. – A saját anyánkat is el kellett tartanunk!
– Az ön édesanyja, nyugodjon békében, nyolcvanhat éves koráig élt, a saját lakásában, a családja körében – mondta Nóra keményen. – Az én anyám hatvanhárom évesen halt meg egy kórházi ágyon. Mert nem tudtam kifizetni a külföldi kezelést, ami talán segíthetett volna. Minden pénzünk a megélhetésre, a hitelre ment el. És amikor háromszázezer forintot kértem önöktől három hónapra, papírral, visszafizetési határidővel, mit mondtak?
Brigitta ajka vékony csíkká préselődött.
– Nem szórhatjuk a pénzt…
– Azt mondták: „Mi is nyugdíjasok vagyunk, nekünk is félre kell tennünk az öregkorra.” – Nóra szinte szó szerint idézte. – Most pedig idejön, és a pénzemet követeli egy nyaraló teraszára?
– Az nem a te pénzed! – robbant fel Brigitta. – Közös vagyon! És igenis segítettünk! Amikor otthon voltál a gyerekkel, ki hozott nektek élelmiszert?
– Emlékszem minden csomagra – felelte Nóra halkan, de metszően. – Két kiló krumpli, egy kiló répa, tíz tojás. Kéthetente. Nagyra értékeltem, köszönöm. Most viszont beszéljünk számokról. A lakást hétmillió-nyolcszázezer forintért adtuk el. Számoljuk ki, mennyit költöttek ránk tíz év alatt, és vonjuk le az összegből?
– Hogy merészeled! – sápadt el Brigitta. – Márk! Hallod, hogyan beszél velem?
Márk a szoba közepén állt, tekintete ide-oda járt az anyja és a felesége között. Úgy festett, mint aki egyik oldalra sem mer lépni, és nem találja a szavakat. A levegő szinte vibrált a kimondatlan vádaktól, és mindhárman érezték, hogy ez a vita még korántsem ért a végére.