— Írj alá itt is, meg itt is — tolta elém Botond a dossziét olyan könnyed mozdulattal, mintha csak a villanyszámlát csúsztatná át az asztalon, nem pedig egy húsz évre szóló jelzálogszerződést. — Döntöttem. Felvesszük a hitelt. Közösen.
A szemüvegem fölött néztem rá. A tekintetében az a rendíthetetlen, már-már betonkemény magabiztosság ült, ami rendszerint azokat jellemzi, akik más pénzéről készülnek határozni.
— A „közösen” igazán szép szó, Botond — kortyoltam bele komótosan a kávémba, anélkül hogy a tollért nyúltam volna. — Csak azt áruld el, miért a te neved szerepel adósként, míg a kezességnél, ahol apró betűvel az áll, hogy teljes vagyonával felel, beleértve a házasság előtti lakásomat is, az én nevem áll? És az összeg… nem túlzás ez egy hétvégi házhoz? Inkább hangzik úgy, mintha egy kisebb olajmezőt vennénk.
— Mindig a csapdát keresed! — legyintett ingerülten. — Ez a család érdeke. Anya szerint most kell befektetni, most van itt az ideje.
Persze. Gabriella. Aki annyit értett a pénzügyekhez, mint egy vakond a csillagászathoz, de tanácsot osztani szenvedélyesen szeretett.
— Rendben — csuktam össze határozottan a mappát. — Hívd át estére édesanyádat és a húgodat is. Beszéljük át együtt ezt a nagyszerű „befektetést”. Addig viszont nem írok alá semmit.
Botond felhorkant, felkapott egy szendvicset, és kiviharzott dolgozni, morzsákat hagyva maga után az abroszon — meg egy baljós előérzetet bennem. Nem említettem neki, hogy a bank értesítése a hitelkérelemről már előző nap befutott hozzám. És azt sem, hogy pontosan tudom, mire kellene a pénz.
Estére a konyhám inkább hasonlított hadiszállásra, mint családi étkezőre. Gabriella úgy vonult be, akár egy díszes hadihajó a kikötőbe, maga előtt tolva testes alakját és erőteljes parfümillatát. Nyomában érkezett Nóra: harmincöt éves, kétgyermekes anya, örökké útját kereső férjjel és teljesen fék nélküli szókimondással.
— Eszterkém, milyen sápadt vagy! — harsogta köszönés helyett az anyósom, és letelepedett a kedvenc székemre. — Vitaminhiány? Vagy túl sok a munka? Egy nőnek a férjére kell tartalékolnia az erejét, nem jelentések fölött sorvadnia.
— Az energiámat a fizetésem kedvéért őrzöm, Gabriella — feleltem nyugodtan. — Valakinek elő is kell teremtenie a vacsorára valót.
Asztalhoz ültünk. Botond arcán diadalmas mosoly feszült, mintha már előre ünnepelné a győzelmet.
— Nos — kezdte Gabriella, miközben egy szelet sült hús tűnt el a villájáról a szájában —, ideje végre komolyan beszélnünk a család jövőjéről.