— Botond említette, hogy bizonytalan vagy — folytatta Gabriella, miközben komótosan megtörölte a száját. — Teljesen feleslegesen, drágám. Egy család nem toporoghat egy helyben, terjeszkednie kell. A nyaraló friss levegő, nyugalom, egészség!
— Milyen nyaralóra gondolunk pontosan? — kérdeztem ártatlan hangon. — Arra, ami száz kilométerre van, és még a sufni is roskadozik, vagy rögtön egy luxuslakóparkba költözünk? Hárommillió forintért már aranycsapokra számítanék.
Nóra, aki eddig elszántan pusztította a salátát, hirtelen felkuncogott.
— Ugyan már, Eszter! Legalább a kocsi menő lesz! Úgy értem… legalább gyorsan oda lehet majd érni.
A levegő megdermedt. Botond félrenyelte a teáját, Gabriella pedig olyan pillantást lövellt a lányára, amivel falat lehetett volna repeszteni.
— Kocsi? — fordultam a férjemhez. — Most akkor nyaralót veszünk, vagy autót?
— Hát… — ficánkolt a székén Botond, mintha parázsra ült volna. — A kettő nem zárja ki egymást! Valahogy el is kell jutni oda. Egy terepjáró praktikus lenne.
— Értem. Tehát előbb a terepjáró, aztán majd egyszer talán a nyaraló? — kérdeztem szárazon. — És gondolom, az autó édesanyád nevén futna. Adózási okokból, ugye?
— Szánalmasan kicsinyes vagy! — csattant fel Gabriella. — Filléreken rugózol, miközben a szeretteid boldogságáról van szó! Mi egy család vagyunk, összetartozunk! Nórának most nehéz időszaka van, hordania kell a gyerekeket iskolába. Neked nincs ilyen gondod, te akár taxival is járhatsz.
Lassan összehajtottam a szalvétát, mielőtt megszólaltam.
— Tehát vegyek fel hárommilliós hitelt, terheljem meg a lakásomat, hogy Botond vehessen egy dzsipet, amit Nóra használ majd, mert neki „megterhelő” az élet? És a törlesztőrészleteket ki állja?
— Botond! — vágta rá Nóra éles hangon. — Hiszen ő a férfi!
— Negyvenezer forintos fizetésből? — néztem rá. — Nóra, a havi körmöd többe kerül, mint az ő fizetésének fele.
Gabriella tenyere csattant az asztalon, a tányérok összekoccantak.
— Ne turkálj más zsebében! A mi családunk része vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy idegen. Befogadtunk, otthont adtunk…
Felnevettem.
— Otthont? Ez az én lakásom. A rezsit én fizetem, az ételt én veszem, még azt a tévét is, amit most túlkiabálni próbálsz. Nem ti fogadtatok be engem — ti költöztetek be az én életembe. Ha pontosak akarunk lenni.
Gabriella arca elvörösödött.
— Micsoda modor! Szemtelen vagy, Eszter! — csattant fel, és a hangja már nemcsak sértett volt, hanem fenyegető is.