Dóra mondata félbeszakadt, mert a fiú hirtelen felpattant a székről.
– Rendben, elég volt a kioktatásból. Értettem, amit mondani akartál – vágta oda, majd sietve távozott.
Mégis, hiába próbálta lerázni magáról a beszélgetést, a lány szavai makacsul visszhangoztak benne.
Eközben otthon Krisztina egyre nehezebben viselte a csendet. Többször is a kezébe vette a telefonját, hogy felhívja Márkot, de minden alkalommal megállította magát. Eszébe jutottak a fia kemény mondatai, és nem akarta újra rányitni a sebet.
– Na, mesélj, hogy vagy ma? – lépett be hozzá este Eszter, aki szinte családtagként járt át hozzá.
– Várok… és próbálok bízni benne, hogy képes lesz helytállni – felelte Krisztina halvány mosollyal, amely mögött aggodalom bujkált.
Aznap éjjel végül megszólalt a telefon.
– Anya… hazamehetek? – szólt bele Márk csendesen, hangjában bizonytalansággal.
Krisztina lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a szíve hevesebben ver.
– Gyere – mondta halkan, néhány másodpercnyi szünet után.
Amikor a fiú belépett az ajtón, mintha komolyabb lett volna az arca. Letette a táskáját, majd kis habozás után megszólalt:
– Sajnálom. Tévedtem.
Az asszony átölelte. A szeretet és a régi fájdalom egyszerre kavargott benne. Nem mert azonnal hinni a változásban, de Márk tekintetében volt valami új, valami eltökéltség.
A fiú maga vetette fel, hogy munkát keres. Egy héten belül már egy közeli boltban pakolta az árut. Krisztina először érezte úgy hosszú idő után, hogy a fia talán valóban kezébe veszi a sorsát.
– Nézz magadra, Krisztikém – jegyezte meg elismerően Eszter, amikor meglátta barátnője derűsebb arcát. – Látod? Megértette.
Néhány hónap elteltével Márk egy műszak után tért haza. A kezében zörgő nejlonszatyor volt: kefir és friss kapor lapult benne, az anyja kérésére – a híres levese hozzávalói.
– Anya, megjöttem! – kiáltotta vidáman.
Krisztina a varrógépe mellől nézett fel. Fáradtnak tűnt, de a tekintete nyugodt volt.
– Mutasd csak, mit hoztál – mondta mosolyogva.
Márk az asztalra tette a csomagot, majd előhúzott egy gondosan összehajtott blokkot.
– Ez az eheti fizetésem. Szeretném, ha eltennéd.
Az asszony a fejét rázta.
– Márk, megbeszéltük. Ez a te pénzed. Megdolgoztál érte.
A fiú nem vitatkozott, de komolyan folytatta:
– Akkor félreteszem. Fel kell újítani a konyhát, csöpög a cső. Ideje rendbe tenni.
Krisztina mellkasát melegség járta át.
– Büszke vagyok rád, fiam – lépett közelebb hozzá.
Ekkor kopogtak. Eszter érkezett, mint mindig, érdeklődve.
– Hogy szolgál az egészség, háziasszony? – nézett be derűsen a konyhába.
Krisztina teát töltött, miközben Eszter Márkhoz fordult:
– Na és te? Nem volt könnyű belevágni, igaz?
A fiú kissé zavarba jött, de elmosolyodott.
– Nem volt az. De jó érzés, hogy végre csinálok valamit. Van miért felkelnem reggel.
Az asztal körül oldott, barátságos hangulat uralkodott. A jövőről beszélgettek. Márk megemlítette, hogy be szeretne iratkozni egy vezetői tanfolyamra, hogy új szakmát szerezzen.
– Szeretnék egyszer üzletvezető lenni – tette hozzá, kerülve anyja tekintetét.
– Ez remek terv – válaszolta Krisztina lágyan.
Miután Eszter hazament, anya és fia együtt maradtak a konyhában. A leves rotyogott a tűzhelyen, Márk pedig krumplit pucolt.
– Anya… gondolkodtam – szólalt meg, majd vett egy mély levegőt. – Igazad volt. Önző voltam. De szeretném helyrehozni.
Krisztina mosolygott, bár a szavai mélyen meghatották.
– Az számít, hogy rájöttél.
Aznap éjjel sokáig forgolódott az ágyban. Felidézte az elmúlt éveket, a félelmet, hogy elveszíti a fiát, hogy a felelőtlenség végleg elsodorja. Most azonban csendes remény költözött a szívébe.
Reggel Márk egy kis borítékkal lépett oda hozzá.
– Ez a felújításra. Spóroltam belőle.
Krisztina meglepetten nézett rá.
– De hiszen a tanfolyamra gyűjtesz.
– Az is fontos. De az még fontosabb, hogy neked könnyebb legyen – felelte határozottan.
Az asszony magához ölelte. A hála és az öröm meleg hullámként öntötte el. Most először érezte igazán, hogy nemcsak visszakapta a fiát – hanem egy érettebb, felelősséget vállaló férfit kapott helyette.