Miközben Krisztina újra meg újra az ablakhoz lépett, és hiába kutatta a kihalt utcát, Márk céltalanul rótta a várost. Egy üres alumíniumdobozt rúgott arrébb a járdán, mintha abba sűríthetné minden dühét. Kavargott benne a sértettség és a dac, de leginkább az a tanácstalanság gyötörte, hogy fogalma sem volt, merre tovább.
Egy buszmegállónál váratlanul összefutott Dórával, régi ismerősével.
– Márk? – nézett rá meglepetten a lány. – Hát te?
– Csak csavargok egyet – legyintett a fiú, próbálva közömbösnek tűnni, bár a hangja elárulta a bizonytalanságát.
Dóra egyszerűen öltözött, mégis volt benne valami rendíthetetlen nyugalom. Elmesélte, hogy nemrég felszolgálóként helyezkedett el egy kávézóban, mert félre akar tenni a továbbtanulásra.
– Te is belevághatnál valamibe – vetette fel óvatosan. – Mostanában nem olyan nehéz alkalmi munkát találni.
Márk elhúzta a száját.
– Én? Pincérkedni? Ugyan már… az nem az én világom – legyintett. – Az ilyesmi nem nekem való.
Mégis, a lány mondata ott maradt benne, mint egy apró, de makacs szálka. Eszébe jutott, hányszor fogadkozott már, hogy nagy dolgokat visz véghez, hogy egyszer saját vállalkozása lesz. Aznap este találkozott a barátaival, akik hetek óta győzködték, hogy tegye be az utolsó megtakarítását egy „kihagyhatatlan lehetőségbe”. Végül beadta a derekát, aláírt mindent, amit elé toltak. Másnap azonban kiderült: átverték. A pénz eltűnt, a társaság felszívódott. Márk üres zsebbel és még üresebb gyomorral maradt, keserű csalódottsággal a szívében.
Otthon közben Krisztina is megérezte, mennyire más lett a lakás légköre. A csend szinte szokatlanul nehezedett a falakra. Évek óta most először nem kértek tőle pénzt, nem csattant fel indulatos hang a konyhából. Óvatosan kihúzta a komód fiókját, és elővette régi kötőtűit meg egy gombolyag fonalat. Ujjai már régen nem érintették ezt a puha anyagot. Ahogy az első szemeket felvette, valami halvány béke költözött belé.
Este Eszter is benézett hozzá, és elégedetten szemlélte a készülő munkát.
– Így van ez rendjén, Krisztina – mondta biztatóan. – Ideje, hogy magaddal is törődj. Márk felnőtt ember, tanulja meg a saját leckéit. Nem cipelheted őt örökké a hátadon.
Krisztina bólintott, de az aggodalom nem engedte el teljesen. Nem tudta, képes lesz‑e a fia egyedül talpra állni.
Az éjszaka csípősen hideg volt. Márk vékony kabátjában dideregve bolyongott a sötét utcákon. Egy megállóban megtorpant, és ösztönösen a zsebébe nyúlt – néhány apró csörrent csak a markában. Felidézte, milyen magabiztosan ígérgettek neki a „barátai”, és ökölbe szorult a keze.
Mintha gúnyos hang csendült volna a fülében: „Na, Márk, okosabb lettél?”
Végül, már jócskán éjfél után, elővette a telefonját, és felhívta Gergőt, apja egykori barátját. A férfi azonnal felvette.
– Márk? Tudod, mennyi az idő?
– Gergő bácsi… átmehetnék? Beszélnem kellene valakivel.
Fél órával később egy szűk konyhában ült, ahol erős dohányszag keveredett a frissen főzött tea illatával. Gergő, őszülő halántékú, testes férfi, némán figyelte őt a csészéje pereme fölött.
– Hallgatlak. Mi történt?
Márk a kabátujját gyűrögette.
– Átvertek. Befektettem a pénzem… és eltűntek vele. Most semmim sincs.
Gergő letette a csészét.
– Semmid? És eddig mid volt? Azt hitted, az anyád majd mindig kisegít, aztán az öledbe hullik a siker? – hangja kemény volt, de nem kegyetlen.
– Próbálkoztam… – mormolta Márk.
– Nem igazán – vágott közbe a férfi. – Megszoktad, hogy mások döntenek helyetted. Az apád nem ilyen volt. Tudod, mit mondana most? „Ha élni akarsz, állj fel, és csináld magad.”
A mondat úgy csapott le rá, mint egy villám. Felrémlett előtte apja alakja: nyugodt, határozott, rendíthetetlen.
– De hogyan kezdjem el? – kérdezte halkan.
– Ahogy tudod. De ne várd, hogy én kihúzlak a gödörből – felelte Gergő. – Állj talpra, fiam.
Márk nem válaszolt. Valami forró szégyen áradt szét benne, de a mélyén mintha elszántság is ébredezett volna.
Néhány nappal később ismét találkozott Dórával egy kis kávézóban. A lány komolyan nézett rá.
– Hallottam, mi történt. Te régen saját vállalkozásról beszéltél. Miért viselkedsz úgy, mintha képtelen lennél bármire?
A fiú védekezése megingott.
– Talán mert hozzászoktam, hogy majd minden megoldódik magától – vallotta be nehéz sóhajjal.
Dóra hosszan figyelte, majd csendesen megszólalt:
– Én is azt hittem régebben, hogy az élet megvár, amíg összeszedem a bátorságomat. De rájöttem, hogy nem vár senkire. Vagy most lépsz, vagy egy helyben maradsz. És te nem maradhatsz így örökké.