A régi házak falára simuló alkonyi fény még sokáig ott derengett Krisztina tekintetében. Nem mozdult, mintha attól félne, hogy egyetlen lépéssel is megtöri azt az újonnan felfedezett elszántságot, amely végre gyökeret vert benne.
Később elővette a családi albumot. A megsárgult lapok halk suhogással nyíltak szét az asztalon, a képek pedig szinte életre keltek előtte. Egy csillogó szemű kisfiú nevetett vissza rá az egyik felvételről, mellette egy kamaszfiú állt iskolai egyenruhában, kissé feszengve, majd egy fiatal férfi, aki büszkén húzta ki magát az apja oldalán. Ujja megállt egy különösen kedves képnél: a még aprócska Márk piros léggömböt szorongatott, arca ragyogott az örömtől.
– Mindig tele voltál élettel – suttogta a fotónak, mintha a fia hallhatná.
Emlékei sorra tolultak elő. Márk egykor mérnök szeretett volna lenni, akárcsak az édesapja, Levente, aki szerelőként dolgozott, és büszke volt a szakmájára. Aztán egyik napról a másikra minden darabokra hullott. Levente váratlan halála úgy csapott le rájuk, mint egy nyári felhőszakadás. Krisztina felidézte az azt követő hónapokat: a temetés utáni csendet, az éjszakákat, amikor hangtalanul sírt, hogy a fia ne hallja, és a nappalokat, amikor erőt erőltetett magára, hogy a ház rendben maradjon, és a munkahelyén is helytálljon.
– Anya, miért vállalsz ennyi műszakot? – kérdezte egyszer Márk, amikor látta, hogy ismét éjszakára készül az iskolába, ahol takarított.
– Érted teszem, kicsim. Hogy előtted nyitva álljon minden lehetőség – felelte akkor, és megsimogatta a fejét.
Az idő azonban csendben, könyörtelenül telt. Egy napon Márk dühösen kijelentette, hogy az egész tanulás haszontalan.
– Minek erőlködni? Úgysem találni rendes állást – vágta oda, és a könyveit az asztalra lökte.
A szavak akkor mélyen belevágtak Krisztinába, mégsem szólt vissza. Inkább még több munkát vállalt, hogy segítse a fiát elindulni. Márk ideig-óráig alkalmi munkákból tartotta fenn magát, aztán egyre ritkábban járt dolgozni, végül teljesen felhagyott vele.
– Anya, ne hajtsd túl magad ezekkel a pluszmunkákkal – mondogatta, miközben mind gyakrabban kért tőle pénzt.
A szomszédasszony, Eszter, már akkor próbálta észhez téríteni.
– Krisztikém, meddig fogod még eltartani? Azt hiszed, egyszer csak magától felelősséget vállal? Ha mindig kisegíted, sosem tanul meg talpra állni – figyelmeztette.
Krisztina akkor csak legyintett. „Az anyja vagyok, kötelességem segíteni” – ismételgette magában. Most azonban, ennyi év után, rádöbbent, hogy a kötelességtudat béklyóvá vált, a gondoskodás pedig felőrölte az erejét.
Visszanyitotta az albumot, és Levente fényképére nézett. A férfi tekintete mintha számonkérően szegeződött volna rá: miért nem állítod meg? Miért hagyod, hogy így éljen?
Krisztina lassan becsukta a könyvet. Megértette, hogy nem ragadhat bele örökké a múltba. A fiának nem újabb bankjegyekre van szüksége, hanem arra, hogy megtanuljon a saját lábán megállni.
Másnap kora reggel már az ablaknál állt, vállára terítve egy kopott gyapjúkendőt. A lakás még félhomályban úszott. Márk álmosan lépett ki a szobájából, de a szemében ott vibrált a megszokott dac.
– Na, akkor? Adsz, vagy mi lesz? – kérdezte, kerülve az anyja pillantását.
Krisztina mély levegőt vett.
– Márk… nem tudok több pénzt adni.
A mondat súlya szinte tapintható volt. A saját szíve is nagyot dobbant, mintha ő maga sem hinné el, hogy kimondta. Márk felkapta a fejét.
– Tessék? Most komolyan beszélsz? Ez valami vicc? – nevetett fel idegesen. – Találkozóm van, és te most akarsz hátat fordítani?
– Igen – felelte halkan, de rendíthetetlenül. – Ideje, hogy te gondolkodj el azon, hogyan keresel pénzt. Egész életemben óvtalak, de ezzel csak ártottam neked. Magadat sodortad ebbe a helyzetbe.
Márk arca elvörösödött, keze ökölbe szorult.
– Persze! Mindig én vagyok a hibás, igaz? Egész életemben azt éreztetted, hogy tartozom neked! – csattant fel. – Tudod mit? Akkor elmegyek! Oldd meg egyedül! Ne is számíts rám!
Felkapta a kabátját, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó hangos csapódása még sokáig visszhangzott Krisztina fülében.
Az asszony mozdulatlanul állt, ujjait görcsösen összekulcsolva. A lakásban dermedt csend telepedett meg, csupán a szél zörgése hallatszott kintről. Végül lassan leült egy székre, és tenyerébe temette az arcát.
A nap kínzó lassúsággal araszolt előre. Krisztina megpróbált a megszokott teendőkbe kapaszkodni: letörölte a polcokat, rendbe rakta a szekrényt, áthajtogatta a frissen mosott ruhákat. Mégis, gondolatai újra és újra Márk körül forogtak. Vajon merre jár most? Kivel találkozik? Evett-e egyáltalán? Időről időre az ablakhoz lépett, hátha megpillantja az ismerős alakot az utcán, de odakint csak az üres járda és a szél sodorta papírdarabok látszottak.