Krisztina óvatosan lökte be apró, kétszobás lakásának ajtaját, miközben igyekezett egyensúlyban tartani a bevásárlószatyrokat. A félig oldalra billent táskákból kikandikált egy csomag hajdina, néhány banán görbe vége és egy újságpapírba gondosan betekert napraforgóolajos üveg. Mindig ragaszkodott ahhoz, hogy az olajat külön csomagolják, mert Márk, a fia, folyton arra panaszkodott, hogy nélküle minden csupa zsíros folt lesz a konyhában.
– Márk, itthon vagy? – kiáltotta, miközben leoldotta fejéről a kendőt. Az előszobában állott ételszag terjengett. A félig nyitott szobaajtó mögül a televízió tompa moraja szűrődött ki.
– Miért kell ordítani? – mordult rá egy rekedtes férfihang. Márk komótosan elővánszorgott, mintha minden lépésére külön rá kellene vennie magát. Megnyúlt melegítőnadrág lógott rajta, amely már rég mosásért kiáltott, pólója pedig gyűrötten tapadt a hátára.
– Már megint nem pakoltál el semmit? Hányszor kértelek, legalább a tányérodat mosd el magad után! – Krisztina igyekezett higgadt maradni, de hangja megbicsaklott.
– Anya, kérlek, ne kezdd. Dolgom volt – legyintett, majd lehuppant a konyhaasztalhoz. – Mi lesz az ebéd?
– Ebéd? És bevásárolni ki ment el? Talán megint arra vársz, hogy mindent az orrod alá tegyek? – tárta szét a karját, aztán mégis nekilátott kipakolni. – Tudod egyáltalán, hogy három nap múlva fizetni kell a rezsit? Egy fillérünk sincs félretéve.
Márk az ablak felé fordult, tarkóját vakargatva. Hallgatása beszédesebb volt bármilyen szónál: megint kérni készül.
– Figyelj, anya… találkoztam Leventével. Emlékszel rá? Azt mondja, tudna munkát adni! – hadarta sietve, mintha attól tartana, hogy félbeszakítják. – Csak egy kis kezdőtőke kéne. Adj pár ezer forintot, jó? Egy hét az egész, és megsokszorozzuk.
Krisztina kezében megállt a mozdulat; a káposztafejet olyan erősen szorította, hogy belenyikordult az ujjai közé.
– Hová szeretnél te „megsokszorozni”, fiam? Volt már olyan kölcsön, amit visszaadtál? – letette a zöldséget, és egyenesen a szemébe nézett.
– Miért nem hiszel bennem? Ez most más! Lehetőség! Te mondtad mindig, hogy bízol bennem! – Márk felpattant, zsebre dugott kézzel közelebb lépett.
– Márk… – Krisztina lehunyta a szemét egy pillanatra. – Nincs pénzünk. Ezen a héten legfeljebb kására futja. Én már nem vagyok fiatal, te pedig… – hirtelen felé fordult, mintha választ keresne az arcán – mikor vállalsz végre felelősséget bármiért?
– Persze, megint én vagyok a hibás! – csattant fel a fiú. – Mindent elrontok, igaz? De talán azért, mert egész életemben a szárnyad alatt tartottál! Most meg kidobnál? Úgy, mint apa?
Krisztina arca elsápadt, kezét szája elé kapta.
– Elég… az apádat ne keverd ide – suttogta, és hátat fordított, hogy ne látszódjanak a szemében gyűlő könnyek.
A konyhára súlyos csend telepedett. Ezt törte meg a kopogás: Eszter, a szomszéd állt az ajtóban. Krisztina gyorsan megtörölte az arcát, és ajtót nyitott.
– Szia, Kriszti! Olyan sápadtnak tűnsz. Hoztam pár friss pogácsát – nyújtotta át a csomagot. – Főzzünk egy teát?
A nappaliban Márk dühösen kapcsolgatta a csatornákat, a távirányító gombjai hangosan csattogtak. Eszter közelebb húzódott Krisztinához, miközben az elővette a csészéket.
– Régóta mondani akarom… vigyázz magadra. A fiad teljesen rád telepedett. Gondold végig, kinek adsz pénzt, és kapsz‑e belőle bármit vissza.
– Mit tehetnék? A gyerekem – sóhajtott Krisztina, és a szoba felé pillantott. – Nem hagyhatom magára.
– Nem is kell elhagynod. De amit most teszel, az nem segítség, hanem kiszolgáltatottság. Hadd viselje a döntései következményét! Nem cipelheted örökké a válladon – hajolt közelebb Eszter, majd halkan hozzátette: – Tönkre fogsz menni ebben.
Krisztina némán kavargatta a teáját. Ekkor Márk jelent meg az ajtóban, feltűrt ingujjal.
– Anya, gondold át. Holnap elutazom. Reggel kell a pénz – hangja hidegen csengett. – Ha nem adsz, akkor is megoldom.
Krisztina lassan felállt.
– Egyetlen esélyt kapsz. Csak egyet. Többé nem kérsz tőlem pénzt. Világos? – nézett rá határozottan; rég nem érzett ilyen szilárdságot magában.
Márk meglepetten pislogott, végül vállat vont.
– Rendben – vetette oda kurtán, és visszament a szobájába.
Krisztina sokáig nézett utána, ujjai között üres csészét szorongatva. Tekintete az ablakra tévedt, ahol az esti fény puhán simult a régi házak falára, mintha csendesen arra kérné őket, hogy még ne adják fel.