A következő pillanatban Eszter felkapta az asztalról a számológépet, és ingerülten kezdte ütni a billentyűket.
— Akkor számoljunk tisztán. A lakás piaci értéke tizenkét millió forint. Fele-fele arányban: hat millió neked, hat millió nekem. Az autó ér kétmilliót — abból egymillió-egymillió. A vállalkozás négyet — kettő-kettő. A bankszámlán volt hárommillió, de az elment: ügyvédi díjakra és a kártérítésre. Végösszeg: kilencmillió forint a te részed, ugyanennyi az enyém. Ennyi.
— Egy vasat sem látsz abból a pénzből! — üvöltötte Márk. — Majd elintézem. Vannak embereim!
— Nekem pedig eszem van — felelte higgadt, de metsző hangon Eszter. — És nálam van minden dokumentum. Nyolc évre visszamenőleg az összes számla, kivonat és utalás. Mindent én vezettem. Te még azt sem tudod, mennyibe kerül egy vekni kenyér.
Közelebb lépett hozzá, tekintetét belefúrta a férfi szemébe.
— Tudod, mi volt a legnagyobb tévedésed? Hogy mindig lenéztél. Azt hitted, csak egy csendes, engedelmes tanár vagyok, aki bármit eltűr. Nem buta voltam, csak szerelmes. De a szerelem elfogyott. Ami maradt, az a józan számítás. Abban pedig kiváló vagyok.
Márk önkéntelenül hátrébb lépett. Az előtte álló nő idegennek tűnt számára. Hová lett az a halk szavú, simulékony feleség, akit eddig ismert?
— Írd alá — mondta Eszter jéghidegen. — Ha nem teszed, holnap reggel minden üzlettársad megkapja a leveleket a hazugságaiddal együtt. Kíváncsi lennék, mit szólnának, ha megtudnák, mire voltál képes egy nő miatt.
A férfi ujjai remegtek, amikor odakanyarította a nevét a papírok aljára.
— Ezt még megbánod — szűrte a fogai között.
— Amit igazán sajnálok, az az a nyolc év, amit rád áldoztam. De tanulságos időszak volt. Most már tudom, mennyit érnek az ígéretek és az eskük. Köszönöm a leckét.
Márk az utolsó oldalt is aláírta, majd dühösen az asztalra csapta.
— Remélem, egyedül rohadsz meg!
— Én inkább azt kívánom, hogy a te Viviened gyorsabban kiismerjen, mint én. Bár a képei alapján nem tűnik túl éles elmének — több sütnivalója van egy tyúknak.
Márk felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult. A küszöbnél még visszanézett.
— Egyébként anyámnak igaza volt. Mindig is jelentéktelen voltál. Egy szürke kisegér. És az is maradsz.
Eszter felnevetett — tisztán, felszabadultan.
— Inkább kisegér, mint patkány, amelyik menekül a süllyedő hajóról. Sok szerencsét, Márk. Szükséged lesz rá.
Az ajtó hangosan bevágódott mögötte.
Egy hónappal később Eszter egy barátságos kávézó teraszán ült, és a diákjai dolgozatait javította. Előtte gőzölgött a cappuccino, a háttérben lágy zene szólt. Amikor felpillantott az ablak tükröződésére, egyenes tartású, nyugodt arcú nőt látott visszanézni. Nem volt feltűnő szépség, de magabiztosság és belső erő sugárzott róla.
A telefonja rezgett. Üzenet érkezett az ügyvédtől: „A vagyonmegosztás lezárult. Minden hivatalos. Gratulálok.”
Eszter ajkán elégedett mosoly jelent meg. Kilencmillió forint — tisztességes alap egy új kezdethez. Már kinézett egy kisebb lakást egy csendes környéken, és komolyan fontolgatta, hogy saját oktatóközpontot indít.
A szomszéd asztalnál valaki köhintett. Eszter odanézett — és meglepődött. Márk ült ott. Borostásan, gyűrött pólóban, beesett arccal. Tekintete üres és fáradt volt.
— Eszter… beszélhetnénk?
— Miről?
— Vivien elhagyott. Amint kiderült, hogy nincs több pénz. A cégem a csőd szélén áll, a partnerek hátat fordítottak, miután minden napvilágra került. Anyám… Ilona sem áll szóba velem. Azt mondja, szégyent hoztam rá.
— És most mit vársz tőlem? Sajnálatot?
— Bocsánatot szeretnék kérni. Óriásit hibáztam. Talán még helyrehozhatnánk…
— Nem — vágta rá Eszter határozottan. — Nincs több „mi”. Ez a feladat megoldódott, az eredmény egyértelmű. Ideje továbblépni.
Összeszedte a füzeteit, letette a pénzt az asztalra, majd felállt. Márk megpróbálta megérinteni a kezét, de ő finoman kihúzta.
— Isten veled, Márk. Találd meg önmagad. De nélkülem.
Hátra sem pillantva hagyta el a kávézót.
Márk ott maradt, az üres csészét bámulva. Gondolatai kuszán kavarogtak. Vivien… mennyire elvakította a külső csillogás. És az anyja szavai — Ilona éveken át suttogta: „A feleséged unalmas, szürke. Jobbat érdemelsz.” Ő pedig hitt neki. Nem vette észre, hogyan ölelte át Eszter minden reggel, hogyan ragyogott fel az arca, amikor ránézett, milyen gondosan vasalta az ingeit, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga. Mindig többre vágyott, látványosabbra — miközben a legértékesebb kincs ott volt mellette, nyolc éven át.
Ahogy Eszter távolodó alakját figyelte — magabiztos lépéseit, egyenes tartását —, rádöbbent: nem csupán a házasságát veszítette el. Elveszített egy nőt, aki őszintén szerette. Az egyetlent, aki hibáival együtt fogadta el. És ezt a szerelmet ő maga rombolta le.
Eszter közben végigsétált a napsütötte utcán, arcát a fény felé fordítva. Előtte új fejezet nyílt — hazugság és megaláztatás nélkül. Rámosolygott egy kutyát sétáltató idegenre, vett egy gombóc fagyit, majd betért egy könyvesboltba.
És boldog volt.