— Az ilyen alkalom ritkán kopogtat az ember ajtaján — a férj a tengerpartra utazott, a feleségét pedig otthon hagyta az édesanyjával.
Eszter az ablak előtt állt, karját összefonta maga előtt, és onnan figyelte, ahogy Márk ideges mozdulatokkal betuszkolja a bőröndöket az autó csomagtartójába. Úgy kapkodott, mintha attól tartana, hogy az utolsó pillanatban valaki visszatartja.
— Biztos menni fog egyedül? — szólt hátra félvállról, anélkül hogy ránézett volna.
— Mintha lenne más választásom — felelte Eszter csendesen.
Márk erre megfordult. Az arcán az a fölényes, lekezelő mosoly jelent meg, amitől Eszter gyomra mindig összeszorult.
— Ne csinálj már jelenetet! Két hétről beszélünk, nem kettő évről. Anyámnak csak az injekciók és a gyógyszerek miatt kell segítség. Minden fel van írva a konyhaasztalon.
— Két hét — ismételte meg Eszter lassan. — És valóban addig tart az a… konferencia?
— Nem konferencia! — csattant fel Márk ingerülten. — Hányszor mondjam még? Üzleti találkozó. A partnereim Balatonalmádiból érkeznek. Ilyen esély nem adódik kétszer. Új szerződések, komoly kapcsolatok. A jövőnket építem.
Eszter bólintott. Nyolc év házasság megtanította arra, hogyan ismerje fel a hazugság apró jeleit. Márk most sem nézett a szemébe, csak a kocsikulcsot ütögette idegesen a tenyeréhez.
— És még valami — tette hozzá, miközben az ajtóhoz lépett. — Anyának teljes nyugalomra van szüksége. Az orvos külön hangsúlyozta. Semmi stressz, semmi komoly téma. Se pénz, se munka. Világos?
— Világos — felelte Eszter gépiesen.
— Ne hívogass jelentéktelen ügyekkel. Fontos tárgyalásaim lesznek, nem fogok ráérni.
Az ajtó becsapódott. Eszter az ablakhoz lépett, és nézte, ahogy az autó eltűnik a sarkon. A lakás hirtelen üresnek tűnt, de a csendet hamar megtörte egy száraz köhögés a másik szobából. Ilona, az anyósa, aki egy hónapja költözött hozzájuk a szívműtétje után, máris hallatta a hangját.
— Eszterkém! Gyere azonnal!
Eszter lehunyta a szemét egy pillanatra, majd elindult. Ilona félig ülő helyzetben feküdt az ágyon, párnákkal körbebástyázva. Az arca sápadt volt, de a tekintete éles, figyelő.
— Elment a fiam? — kérdezte.
— Igen, most indult.
— Helyes. Legalább foglalkozik a karrierjével. Mert egy ilyen feleség mellett… — a mondatot a levegőben hagyta.
— Mit szeretne ezzel mondani? — kérdezte Eszter higgadtan.
— Semmit, drágám. Csak csodálkozom, hogy Márk eddig bírta. De hagyjuk. Hozz egy pohár vizet. A sárga tabletta kilenckor, a fehér tizenegykor. Ugye nem felejted el?
— Nem fogom.
— És főzz csirkelevest. De ne úgy, mint múltkor. Az ehetetlenül sós volt. Répát ne tegyél bele, azt utálom. Hagymát se. És a tészta se legyen szétfőtt.
Eszter némán hallgatta a véget nem érő instrukciókat. Közben fejben számolt. Két hét: háromszázharminchat óra. Húszezer-százhatvan perc. A számok megnyugtatták. A matematika kiszámítható volt, nem rejtett csapdákat, nem bántott. Ott nem létezett megvetés vagy gúny.
Három nap telt el. Eszter szinte futólépésben közlekedett a konyha és a hálószoba között, mintha felhúzták volna. Ilona harmincpercenként igényelte a figyelmét: vizet kért, takarót igazíttatott, felolvastatott az újságból, vagy csak egyszerűen panaszkodott.
— Tudod, Eszterkém — szólalt meg egy alkalommal, miközben Eszter friss ágyneműt húzott —, én mindig azt mondtam a fiamnak, hogy inkább Rékát kellett volna elvennie. Az igen! Szép, talpraesett, rendes családból való. Te meg… hát, mit is mondjak? Egy középiskolai matektanárnő. Aprópénzért dolgozol. Gyereket sem szültél még. És főzni sem tudsz rendesen.
Eszter megigazította a párnákat. Már kívülről fújta ezeket a mondatokat. Az elmúlt napok során listát készített róluk. Huszonhét különböző szemrehányás. Mindegyik mellé odaírta, milyen gyakran hangzik el. A rendszerezés segített elviselni.
A negyedik napon váratlan dolog történt. Eszter épp az ebédet kavargatta, amikor meghallotta, hogy csörög a telefon Ilona szobájában. A beszélgetés hosszúra nyúlt, sőt nevetés is kihallatszott. Végül éles hangon szólt ki:
— Eszterkém! Azonnal gyere!
Eszter belépett. Ilona felült az ágyban, arcán különös, elégedett kifejezés ült.
— Anikó hívott Balatonalmádiból — kezdte. — Tegnap látta Márkot a sétányon. Egy fiatal nő társaságában. Szőke, hosszú lábú teremtés. Együtt mentek be egy étterembe.
Eszter mozdulatlanná dermedt. A fejében villámgyorsan kapcsolódtak össze a tények: Balatonalmádi. Tengerparti séta. Nem üzleti tárgyalás. Hazugság.
— Biztos, hogy ő volt? — kérdezte száraz torokkal.
— Anikó személyesen ment oda hozzájuk köszönni. Márk teljesen zavarba jött! Bemutatta azt a… Vivient. Azt állította, kolléga. De Anikó nem ma kezdte. Azt mondta, a lány úgy nézett rá, mint aki fülig szerelmes.
Ilona hátradőlt, és elégedetten figyelte a menye arcát.
— Látod, kedvesem? Mondtam én. A férfi nem ok nélkül keres máshol vigaszt. Te taszítottad el magadtól. Mert amilyen egy feleség, olyan lesz mellette a férj is — fejezte be jelentőségteljesen, és várta a hatást.