Ilona szólásra nyitotta a száját, de Eszter nem hagyta szóhoz jutni.
— És Vivienről is van tudomásom. Arról is, hogy Márk a cég tulajdonrészét át akarja játszani neki. Csakhogy a vállalkozás kettőnk nevén fut. Az én aláírásom nélkül semmit nem tud elintézni.
Az asszony arca elsápadt, majd nehézkesen visszaereszkedett az ágy szélére.
— Te most… fenyegetsz bennünket?
— Nem fenyegetek — felelte Eszter metsző nyugalommal. — Egyszerűen lezárom, amit a fia elkezdett. Márk hátba szúrt. Maga pedig segédkezett hozzá. Most viseljék a következményeket.
Sarkon fordult, és faképnél hagyta a döbbent anyóst. Egy órával később Ilona már a bőröndjét cipelte kifelé. A küszöbről még visszaszólt:
— Márk ezt soha nem fogja megbocsátani!
— Ez kölcsönös — érkezett a higgadt válasz.
Aznap este megszólalt a telefon. Márk hangja vibrált az indulattól.
— Mit képzelsz magadról? Anyám sírva hívott! Hogy tehetted ki egy beteg asszonyt az utcára?
— Az édesanyád egészségesebb, mint egy versenyló — mondta Eszter szárazon. — Megvannak az orvosi papírok. És megvannak az üzeneteid is. Az összes. Azok is, amelyekben arról értekezel, hogyan lehet embereket manipulálni.
Hosszú csend a vonal túloldalán.
— Márk? Még itt vagy?
— Honnan szerezted meg…?
— Nem vagyok ostoba, hiába szerettétek volna annak hinni. És igen, minden közös számlánkat zároltam. Most te sem tudsz egyetlen forintot sem felvenni az én jóváhagyásom nélkül.
— Ehhez nincs jogod!
— Dehogynem. Közös vagyon. Ja, és add át az üdvözletemet Viviennek. Remélem, félretett valamennyit a hazautazásra, mert a „romantikus kiruccanásotok” finanszírozása véget ért.
— Eszter, ezt megbeszélhetjük normálisan is…
— Nincs miről beszélni — vágott közbe. — Gyere haza, és aláírod a válási papírokat. Felezzük a vagyont. Ha nem tetszik, mehetünk bíróságra, de ott a hűtlenséged miatt rosszabbul jársz.
— Meg fogod bánni! — ordította Márk. — Tönkreteszlek! Semmid nem marad!
Eszter felnevetett.
— Próbáld csak. Bizonyítékom van a megcsalásodra, anyád színjátékára, és arra is, hogyan akartad kijátszani a céget. Ha botrányt szeretnél, állok elébe. Kíváncsi vagyok, mit szólnának az üzleti partnereid, ha megtudnák, milyen elegánsan szabadulsz meg a feleségedtől.
Befejezte a hívást. A keze enyhén remegett, de a mellkasát furcsa könnyűség töltötte meg, mintha éveken át cipelt súly zuhant volna le róla.
A következő két napot tudatos készülődéssel töltötte. Összegyűjtötte Márk ruháit, iratait, minden személyes tárgyát. Az asztalra rendezte a váláshoz szükséges dokumentumokat. Lecseréltette a zárakat is — nem kockáztatott. A legfontosabb lépést azonban csendben tette meg: a közös számlákon maradt pénzt átutalta a saját, még a házasság előtt megnyitott bankszámlájára. Jogilag kényes húzás volt, de biztosra vette, hogy Márk nem fog hatósághoz fordulni. Túl sok kellemetlen részlet kerülne napvilágra.
Három nappal később csengettek. Márk hiába próbálta a kulcsait, egyik sem illett az új zárba.
Eszter nyitott ajtót. A férfi, aki a küszöbön állt, alig hasonlított arra a magabiztos, gondosan ápolt emberre, aki alig két hete elutazott. Gyűrött volt, feszült és láthatóan zaklatott.
— Mi ez a cirkusz a zárral?
— Elővigyázatosság — felelte Eszter tárgyilagosan. — A dolgaid a folyosón. A papírok az asztalon. Írd alá, és ennyi.
Márk belépett, körbenézett. A lakás ugyanaz maradt, mégis idegen lett számára. A közös fotók eltűntek a falról, a pipereholmija nem volt a fürdőben, az illata sem lengte be a teret.
— Eszter, beszéljünk higgadtan. Elismerem, hibáztam. De te sem vagy makulátlan. Lezártad a számlákat, Vivien pénz nélkül maradt…
— Oldjátok meg — vont vállat Eszter. — Aláírás.
— És ha nem teszem?
— Akkor bíróság. Az ügyvédem szerint ilyen egyértelmű bizonyítékok mellett akár a vagyon kétharmadát is megítélhetik nekem. Rajtad áll.
Márk ingerülten lapozta át az iratokat.
— A felét követed mindennek? A lakásból, a cégből, az autóból?
— Igen. Ugyanannyit tettem bele ebbe a házasságba, mint te. Nemcsak pénzt. Időt, energiát, egészséget.
— Ne nevettess, egész nap otthon voltál!
Ez volt a határ.
— Otthon voltam? — csattant fel Eszter. — Dolgoztam! Vezettem a háztartást, főztem, mostam, takarítottam! Elviseltem az anyád folyamatos beszólásait! Feladtam az állásomat, mert szerinted a „jó feleség” a tűzhely mellett marad! Félretettem az álmaimat, a terveimet, mindent — miattad! Te pedig lecseréltél egy hosszú lábú kalandra!
Felkapta az asztalon álló poharat, és a vizet Márk arcába löttyintette.
— Kiszámoltam. Nyolc év alatt ötezer-nyolcszáznegyven órát töltöttem azzal, hogy a te kényelmedet szolgáljam. Ez kétszáznegyvenhárom nap az életemből. Kétszáznegyvenhárom nap, amit soha nem kapok vissza. De mostantól egyetlen percet sem adok!
Márk némán törölte le az arcáról a vizet. Ilyennek még sosem látta a feleségét: a szeme szinte izzott, a haja ziláltan omlott a vállára, egész lénye elszántságot sugárzott.
— Teljesen megőrültél…
— Nem. Most látok tisztán először. Írd alá, és menj el. Különben holnap az összes üzeneted kikerül a nyilvánosság elé. Hadd tudja meg mindenki, milyen „példás” férj és „korrekt” üzletember vagy.
— Ez zsarolás!
— Nem. Ez matematika — felelte élesen Eszter. — Megcsaltál: mínusz bizalom. Hazudtál: mínusz tisztelet. Elárultál: mínusz szerelem. Az eredmény? Nulla. Számomra te most egy nagy, kerek nulla vagy.
A szavai után dermedt csend telepedett a lakásra, és ebben a feszültséggel teli némaságban már csak a döntés maradt hátra.