Ilona szavai még ott visszhangoztak a levegőben, de Eszter már nem volt hajlandó tovább hallgatni. Sarkon fordult, kiment a hálóból, és egyenesen a konyhába ment. Leült az asztalhoz, maga elé húzott egy jegyzetfüzetet, és számolni kezdett. Sorra vette mindazt, amit az évek alatt együtt teremtettek.
A lakás jelenlegi piaci értéke: tizenkétmillió forint.
Az autó: nagyjából kétmillió.
A megtakarítások: pontos összegek, fillérre pontosan ismerte őket, hiszen a családi pénzügyek intézése mindig az ő feladata volt. Márk sosem akart számlákkal, utalásokkal, költségvetéssel foglalkozni – „untatja a számolgatás” –, így minden hozzáférést átadott Eszternek.
Aznap este felhívta a férjét. Márk csak hosszú csörgés után vette fel, a háttérben zene szólt, poharak koccantak, női nevetés csengett.
— Eszter? Mi az? Mondtam, hogy most ne keress.
— Semmi különös — felelte nyugodtan. — Csak érdeklődtem, hogy alakulnak a dolgaid.
— Minden a legnagyobb rendben! Tárgyalok. Most tényleg nem alkalmas. Anyu hogy van?
— Meglepően jól. Kifejezetten energikus.
— Az jó hír. Mennem kell.
A vonal megszakadt. Eszter a kijelzőre pillantott: a hívás időtartama harminckét másodperc. Nyolc év házasság után ennyi jutott neki.
A hetedik napon történt az első repedés a gondosan felépített színjáték falán. Eszter gyógyszerekkel a kezében lépett be Ilona szobájába, és megdermedt. Az asszony az ablak előtt állt, és lendületes mozdulatokkal locsolta a cserepes növényeket.
— Ilona? — kérdezte döbbenten. — Az orvos kifejezetten megtiltotta, hogy felkeljen.
Az anyós összerezzent, egy pillanatra riadalom suhant át az arcán, de gyorsan visszanyerte fölényes tartását.
— Csak levegőre volt szükségem. Fullasztó itt a szoba.
— A kanna tele van vízzel. Az nem könnyű.
— Ugyan már! — csattant fel Ilona. — Egy pillanatra megszédültem, ennyi az egész. Add ide a gyógyszert, és hagyj pihenni.
Eszter szó nélkül átnyújtotta a tablettákat, ám a gyanú már gyökeret vert benne. Ettől kezdve figyelt. És amit látott, egyre kevésbé illett egy súlyos beteg képéhez: amikor azt hitte, hogy senki sem figyeli, Ilona gond nélkül járkált, pakolgatott, sőt, reggelente könnyed tornagyakorlatokat is végzett.
A nyolcadik napon újabb bizonyíték került elő. Az éjjeliszekrény fiókjában Eszter talált egy második mobiltelefont, amelyről korábban szó sem esett. A híváslistában ott volt Márk neve, üzenetek sora kíséretében. Eszter végigolvasta a beszélgetést, és minden összeállt.
„Anya, minden a terv szerint halad. Eszter semmit sem gyanít…”
„Ügyes vagy, fiam. Hadd szolgáljon még egy kicsit. Már túl sokat képzel magáról. Válásról szó sem lehet, amíg mindent el nem rendeztünk. A vagyont biztosítani kell.”
„Rendben. Vivien vállalta, hogy kivár. Itt intézzük a papírokat. A céget előbb a nevére íratom, aztán lépek.”
„Helyes. Addig is legalább ápol engem. Megtanítom neki, milyen az élet.”
Eszter óvatosan visszatette a telefont a helyére. Visszament a hálószobába, leült az íróasztalhoz, és újra számolni kezdett. Nyolc év. Kétezer-kilencszázhúsz nap. Ha jóindulatú, talán száz napra mondhatja, hogy valóban boldog volt. A többi várakozás, alkalmazkodás, reménykedés.
Felnyitotta a laptopját, belépett a közös bankszámlák felületére. Minden közös néven futott, de a kezelési jog nála volt. Márk teljes hozzáférést adott neki évekkel ezelőtt, hogy ne kelljen a számlákkal foglalkoznia.
Eszter dolgozni kezdett. Átstrukturálta a megtakarításokat, lekötéseket módosított, egyes összegeket olyan számlákra irányított, amelyek felett kizárólag együttes rendelkezés volt lehetséges. Jogilag minden tiszta maradt, de a gyakorlatban Márk egyetlen forinthoz sem férhetett hozzá az ő aláírása nélkül. Precíz volt, higgadt és könyörtelenül pontos. Egy óra alatt teljesen átrendezte a pénzügyi viszonyokat.
Ezután felhívta régi barátnőjét.
— Dóra? Eszter vagyok. Szükségem lenne arra a közjegyzőre, akit múltkor említettél. Sürgős.
A kilencedik napon minden szükséges dokumentum a kezében volt. Kinyomtatva hevertek előtte Márk és Vivien üzenetei, valamint a közösségi oldalakról lementett bejegyzések: mosolygós fotók, „üzleti út” címkével, miközben a háttérben egyértelműen romantikus nyaralás zajlott. A bankszámlakivonatok tanúsították a jelentős összegeket, amelyek ajándékokra, ékszerekre, utazásokra mentek el. Nem a feleségére.
A klinikáról is érkezett visszajelzés: Ilonát két hete teljesen gyógyultnak nyilvánították, hivatalosan lezárták a kezelését.
A tizedik napon Eszter úgy döntött, véget vet a színjátéknak. Reggelit vitt az anyósának, majd letette a tálcát.
— Ilona, tisztában vagyok vele, hogy nincs semmi baja.
Az asszony félrenyelte a teát.
— Miről beszélsz?
— Láttam az üzeneteket. És beszéltem a klinikával is. Két hete egészségesnek nyilvánították.
Ilona arca vörösbe borult.
— Hogy merészelsz kutakodni a dolgaim között? Azonnal tűnj el!
— Ön az, aki elmehet — felelte Eszter higgadtan. — Ez a lakás az enyém is. Jogom van tudni, mi történik benne.
— A tiéd? — csattant fel Ilona, és felpattant az ágyból, minden gyengeség nélkül. — Te csak egy alulfizetett tanárnő vagy! Mindent a fiam teremtett! Nélküle semmid sincs!
Eszter elővette a dossziét.
— Pontosítsunk. Nyolc év alatt hárommillió-hétszázezer forinttal járultam hozzá a közös kasszához. Ez a teljes bevétel harmincegy százaléka. A háztartás vezetése, ha piaci áron számoljuk, további körülbelül kétmillió forint. Összesen öt millió hétszázezer. Ez a vagyon közel fele.
Ilona hitetlenkedve nézett rá, és már nyitotta a száját, hogy lesöpörje az egészet — de Eszter tekintetében most először nem talált sem bizonytalanságot, sem félelmet.