Kétségbeesetten próbált kapaszkodót találni valamiben. Újra meg újra felpattant a kanapéról, tett néhány céltalan lépést a szobában, aztán visszahanyatlott az ülésre. A korábban magára erőltetett fölény teljesen lefoszlott róla; ami maradt, az egy nyirkos, bőr alá kúszó rettegés volt. Megkísérelt szót érteni Nórával, mintha egy jól irányzott beszélgetés visszafordíthatná az eseményeket.
— Nóra, hallgass meg… — lépett közelebb, hangját puhítani próbálva. — Elhamarkodtam. Üljünk le, beszéljük át normálisan, mint két felnőtt. Ne csinálj ebből ekkora ügyet…
A nő azonban meg sem rezzent. Tekintete a kezében pihenő, sötét kijelzőjű telefonra tapadt. Mozdulatlanul ült, és várt. Ez a csendes nyugalom félelmetesebb volt bármilyen kirohanásnál. Olyan véglegességet sugárzott, amelyben már nem maradt hely vitának vagy magyarázkodásnak. Márk hirtelen úgy érezte, mintha láthatatlanná vált volna a szemében — nem társ, nem ember, csupán egy zavaró tárgy, amitől meg kell szabadulni.
— Nóra, kérlek… — a hangja megremegett. — Ez őrültség! Pár bankjegy miatt? Visszaadom az egészet, esküszöm!
A nő lassan felemelte a fejét. Nem lobogott benne düh, nem csillogott sértettség sem. Csak hideg, fáradt undor ült a tekintetében.
— Ez nem a pénzről szól, Márk. Hanem rólad.
Azzal elfordult. A köztük húzódó fal végleg megemelkedett. Márk visszaroskadt a kanapéra, arcát a tenyerébe temette. Az egész jelenet valószerűtlennek tűnt, mintha egy rosszul megírt jelenetbe csöppent volna, amelyből nincs kijárat.
A csengő éles hangja hirtelen vágta ketté a levegőt. Márk összerezzent, mintha lövés dördült volna. Nóra ezzel szemben nyugodtan felállt, és az ajtó felé indult. Mozdulatai könnyedek voltak, mintha épp most szabadult volna meg egy súlyos tehertől.
Az ajtóban az apja állt. Magas, széles vállú férfi, egyszerű, sötét kabátban. Nem köszönt, nem kérdezett. Először a lányára nézett, hosszan, fürkészve, majd tekintete tovább siklott, és megállapodott Márkon. Nem volt szükség magyarázatra; a „nehéz csomag” kifejezés pontosan érthető volt számára.
Szó nélkül belépett. Léptei kimértek és határozottak voltak, olyan emberé, aki megszokta a fizikai munkát. Márk ösztönösen hátrább húzódott a kanapén, mintha össze akarná zsugorítani magát. De esélye sem volt. Nóra apja egyenesen elé lépett.
— Öltözz fel — mondta mély, tárgyilagos hangon.
— Én… már… csak egy pillanat… — dadogta Márk, miközben próbált talpra állni, de a térde remegett.
A férfi nem várakozott. Egyetlen határozott mozdulattal megragadta a pulóverét a gallérjánál, és könnyedén talpra rántotta. Márk teste engedelmesen lógott a kezében, mint egy súlytalan rongybábu. Nem csattant el pofon, nem hangzott el kiabálás — csupán a nyers erő egyértelmű demonstrációja zajlott. A férfi az ajtó felé húzta. Márk lábai ügyetlenül csúszkáltak a padlón, alig tudott lépést tartani.
Nóra a fal mellett állt, karjait lazán maga mellett tartva. Arca kifejezéstelen maradt, ahogy figyelte a jelenetet. Nem szólt közbe.
Az apa kilökte Márkot a lépcsőházba, majd elengedte. A férfi megbotlott, és csak nagy nehezen tudta megőrizni az egyensúlyát. A következő pillanatban a hátizsákja repült utána, tompán csapódva a szemközti falnak, mielőtt a földre zuhant volna.
Az ajtó keményen becsukódott, a zár száraz kattanása végérvényesen elvágta a kapcsolatot.
Nóra nem fordult utána. Hallotta a kapkodó, egyre távolodó lépéseket a lépcsőházban. Az apja csendben a konyhába ment, megnyitotta a csapot, és alaposan kezet mosott. A víz csobogása különös módon hétköznapivá tette az iménti jelenetet. Amikor visszatért az előszobába, a lánya még mindig ugyanott állt.
Egymás szemébe néztek. Nem volt szükség szavakra, magyarázatra, vigaszra. A tekintetükben teljes egyetértés tükröződött.
— Ennyi — mondta végül a férfi. Kijelentés volt, nem kérdés.
— Igen — felelte halkan Nóra. — Köszönöm, apa.
A férfi bólintott, majd távozott. A lakás újra csendbe burkolózott. Most már valóban csak Nóráé volt.