…elbújva a következő rohamig.
A vita utáni napok szinte hangtalanul teltek, mégsem lehetett őket nyugalomnak nevezni. Ez nem a megbékélés csöndje volt, hanem az a fojtott várakozás, amely megelőzi a robbanást. A lakás levegője sűrűvé és nehézzé vált, mintha minden kimondatlan szó ott lebegne a falak között.
Nem beszéltek egymással. Ugyanazon a hatvan négyzetméteren éltek, mégis külön világokban mozogtak, gondosan ügyelve arra, hogy pályáik ne keresztezzék egymást. Olyanok voltak, mint két bolygó, amelyek tudják: ha összeérnek, abból katasztrófa lesz. Egyetlen félmondat is elég lett volna ahhoz, hogy lángra kapjon a levegő.
Márk módszert váltott. A nyers támadások helyét alattomos, hangtalan nyomás vette át. Nem tiltotta többé Nórának, hogy kimenjen a lakásból. Nem kérdezte, hová indul, mikor jön vissza. Ehelyett esténként a konyhában ült félhomályban, előtte egy érintetlen, kihűlt tea. Amikor Nóra hazaért, nem nézett fel, mégis érezni lehetett a tekintetét a hátán, ahogy az előszobában lehúzza a cipőjét. A hallgatása hangosabb volt bármilyen számonkérésnél. A csöndje azt üvöltötte: „Tudom, hogy voltál valahol. Tudom, hogy nem engem választottál.”
Apró bosszantásokkal is operált. A fogkrémtubus kupak nélkül hevert a mosdón, a kávéscsésze Nóra íróasztalán maradt, a konyhapadlón szanaszét morzsák. Olyan jelentéktelennek tűnő rendetlenségek voltak ezek, amelyeket feltűnően „nem vett észre”. Szurkálódások, amelyek arra szolgáltak, hogy kizökkentsék, hogy végül Nóra robbanjon.
De Nóra nem tette meg ezt a szívességet. Szó nélkül összepakolt, letörölte a felületeket, elmosta a csészét. Nem kommentált, nem sóhajtott fel. Elfogadta a kimondatlan szabályokat, és higgadt kitartással játszotta tovább a maga játszmáját. Tudta, hogy Márk reakcióra vár. És nem kapott tőle semmit.
A fordulópont csütörtökön érkezett el. Nórának át kellett vennie egy online rendelést, ezért reggel szándékosan készpénzt vett fel a bankszámlájáról. Két nagy címletű, frissen nyomott bankjegyet csúsztatott a pénztárcája külön rekeszébe, ügyelve rá, hogy jól elkülönítve maradjanak.
Este, indulás előtt kinyitotta a táskáját. A pénztárca a helyén volt. Lassan kihúzta a cipzárt, és benézett abba a kis zsebbe, ahová a pénzt tette.
Üres volt.
Nem kezdett ideges kutatásba, nem borította ki a táska tartalmát az ágyra. Csak nézte a kis vászonrekeszt, amelyben néhány órával korábban még ott lapult a pénz. A fejében nem támadt káosz, nem volt döbbenet sem.
Csak jeges, kongó üresség. És a felismerés.
Márk átlépett egy határt. A legutolsót. Ez nem gyerekes hatalmi játszma volt többé, nem sértett férfiúi hiúság. Ez egyszerű lopás volt. Alantas és megalázó. Mintha szándékosan arcul ütötte volna.
Nóra visszazárta a pénztárcát, visszatette a táskába, majd nyugodt léptekkel kiment a hálóból. Márk a nappaliban ült a kanapén, és feltűnő odaadással meredt egy ostoba tévéműsorra. Amikor Nóra belépett, nem fordult felé, de a testtartása elárulta: figyel. Tudta, hogy a nő észrevette a hiányt. Várta a robbanást.
Nóra leült vele szemben a fotelbe. Csendben figyelte a profilját, a szája szélén bujkáló elégedett rezdülést, azt a mesterkélt érdeklődést, amellyel a képernyőt bámulta. Abban a pillanatban az utolsó szikrányi együttérzés is eltűnt belőle.
Nem egy eltévedt, szerencsétlen embert látott többé, hanem valakit, aki rátapadt az életére, és most már úgy érzi, joga van nemcsak az ő pénzéhez, hanem a holmijához is. Egy élősködőt.
Elővette a telefonját. A keze nem remegett. Feloldotta a kijelzőt, és megkereste a névjegyzékben azt a számot. Nem indította el a hívást. Csak nézte a nevet a kijelzőn. Ez volt az utolsó eszköze, a végső lépés, amit eddig nem akart megtenni. De Márk gondoskodott róla, hogy ne maradjon más választása.
Végül mégis ő tört meg először. A csend, amelyet Nóra puszta jelenléte teremtett, jobban feszítette, mint bármilyen kiabálás. Ideges mozdulattal a távirányítóért nyúlt, és látványosan feljebb tekerte a televízió hangját.