— Mégis mi bajod van, Márk, hogy itt jogokat követelsz magadnak? Te voltál az, aki könyörgött, hogy meghúzhassa magát nálam, amíg rendbe jön a munkahelyi és lakhatási káoszod! Ha egy szavam is elég, apám idejön, és percek alatt kitesz innen!
— Hová indulsz? Azt mondtam, ma itthon maradsz.
Márk kilépett a konyhából a keskeny előtérbe, és két gyors lépéssel Nóra elé került. Tenyerét a szemöldökfára támasztotta, teljes szélességében eltorlaszolva az ajtót. A folyosón lógó egyetlen, gyenge izzó sárgás derengése kemény árnyékot vetett rá; úgy állt ott, mint egy mozdíthatatlan cölöp. A konyhából az odaégett hagyma kesernyés szaga szivárgott ki, és ez a hétköznapi, jelentéktelen illat még visszásabbá tette a jelenetet.
Nóra lassan emelte rá a tekintetét. A szemében nem volt sem riadalom, sem indulat – inkább hűvös, már-már unott nyugalom. Nem torpant meg, csupán lelassított, és egészen közel lépett hozzá. Végigmérte az arcát, majd a karját, amellyel feltartóztatta, végül újra a szemébe nézett. Hallgatott. Olyan csendben, mintha esélyt adna neki, hogy maga is felfogja, mennyire nevetséges helyzetbe sodorta magát.
— Várom, hogy felelj — préselte ki a szavakat Márk. — Réka meglesz nélküled is a kávézóban. Van párod, kötelességed mellette lenni.
— Márk, te most komolyan beszélsz? — kérdezte Nóra egyenletes, tárgyilagos hangon, mintha egy makacs kamaszhoz szólna. — Esetleg elfelejtetted, kinek a lakásában állsz?
Márk szája vigyorra húzódott, de a mosoly erőltetett volt, bizonytalan. Látszott rajta, hogy más reakcióra számított: könnyekre, rimánkodásra, kiabálásra. Nem erre a hideg, metsző józanságra.
— Ez mellékes. A párod vagyok, és én döntöm el, hová mész, kikkel találkozol. Ez az, hogy vigyázok rád. Nem akarom, hogy éjszakánként ki tudja, merre csatangolj.
Nóra hátralépett egy árnyalatnyit, épp csak annyira, hogy legyen köztük levegő. Úgy szemlélte, mintha most látná először igazán. Nem azt a csendes, kissé elveszett fiút, akit fél éve befogadott, amikor kirakták az albérletéből, hanem egy idegent: tolakodót, kellemetlent, önteltet.
— Te nem vagy a párom — mondta ki lassan, és minden szava élesen csattant. — Egy potyautas vagy, akit sajnálatból engedtem be, amíg munkát találsz. Az én lakásomban élsz, az én pénzemen eszel, az én ágyamban alszol. És nem fogod előírni, mit csinálhatok. Érthető?
Márk arca bíborszínűre váltott. A mondatok pontosan oda találtak, ahol a legjobban fájt: arra a megalázó függésre, amelyet kétségbeesetten próbált elfedni a gondoskodó, irányító férfi szerepével. Keze ökölbe szorult.
— Ezt még megbánod…
— Nem, Márk. Te fogod megbánni, ha nem veszed el onnan a kezed — vágott közbe Nóra ugyanolyan dermesztő nyugalommal. — Még egy hasonló mondat, és felhívom apámat. Ő nagyon gyorsan és nagyon világosan elmagyarázza neked, ki hoz döntéseket ebben a lakásban, és kié ez az ajtó, amit most eltorlaszolsz.
Az „apa” szó hallatán azonnal megváltozott a levegő. Márk jól ismerte őt: szűkszavú, erős ember, kérges tenyérrel és olyan tekintettel, amely nem tűr ellentmondást. A fenyegetés nem üres volt. A tartása megingott. A karja, amely az imént még falnak tűnt, lassan lecsúszott a keretről. Félreállt, szinte a falhoz lapulva. A szemében nem harag izzott, hanem sértett zavar és keserűség – annak az embernek a csalódottsága, akinek a hatalmi próbálkozását egyetlen mozdulattal söpörték félre.
— Úgyis felhívtad volna… Megnéztem volna — morogta az orra alatt, elfordítva a fejét.
Nóra nem méltatta válaszra. Nyugodtan levette a komódról a kis táskáját, ellenőrizte, hogy a kulcsok benne vannak-e, majd egyetlen szó nélkül kilépett az ajtón. Tudta, hogy ez a jelenet nem lezárás volt, csupán a kezdet. Egy nyílt hadüzenet. És most azzal az emberrel osztozott a lakáson, aki percekkel korábban még megpróbálta elvenni tőle a saját szabadságát.