A képernyőről felcsattanó, erőltetett nevetés még groteszkebbé tette a helyzetet. A műsor hangos hahotája úgy visszhangzott a szobában, mintha gúnyt űzne belőlük. Márk ingerülten Nórára sandított.
— Most komolyan, már megint a mobilodat nézegeted? Képtelen vagy egyszerűen csak kikapcsolni és pihenni?
Nóra lassan felemelte a fejét. Nem sietett, nem kapkodott. Tekintete higgadtan találkozott a férfiéval. Az arca mozdulatlan volt, mint egy profi kártyásé, aki pontosan tudja, milyen lapok vannak a kezében.
— Eltűnt pénz a pénztárcámból — közölte egyenletes hangon. Nem kérdezett. Kijelentett. — Két nagy címlet. Reggel még ott voltak.
Márk arcán átsuhant valami árnyék, de egy pillanat alatt rendezte vonásait. Meglepetést mímelt, amit enyhe fölényességgel vegyített. Úgy döntött, támadni fog — számára ez jelentette a legbiztosabb védekezést.
— És én ezzel mit kezdjek? — vont vállat túlzó mozdulattal. — Állandóan elszórod a pénzedet, aztán másokat hibáztatsz. Nézd meg a kabátodat. Vagy a fiókokat. Miért pont engem találsz meg ezzel?
A hangja magabiztosan csengett, már-már kihívóan. Mereven tartotta a tekintetét, mintha pusztán a szemkontaktussal el tudná bizonytalanítani. Nóra azonban nem hátrált. Nyugodtan figyelte, kissé összeszűkített szemmel, ahogyan az ember egy kellemetlen jelenséget vizsgál közelről.
— A kabátomban nincs — felelte tárgyilagosan. — A fiókokban sem. A pénz a pénztárcámban volt. Most nincs ott. És rajtunk kívül senki nem járt itt.
— Ja, értem már! — csapta szét a karját teátrálisan, a hangját is felemelve. — Szóval szerinted én vettem el? Teljesen megőrültél? Tolvajnak nézel? Inkább azt számold ki, mennyit költesz el a barátnőddel, azzal a Rékával a kávézókban! Ha nem szórnád a pénzt hülyeségekre, most nem hiányozna!
Ez volt az a pont, ahol végleg átlépett egy határt. Nem csupán tagadott — ismét megpróbálta megmondani neki, hogyan éljen, mire költsön, mit engedjen meg magának a saját keresetéből. Nóra tekintetében ekkor kihunyt valami. Az utolsó bizonytalanság, az utolsó halvány remény, hogy talán félreértés az egész. Most már kristálytisztán látta, ki áll előtte.
— Mióta képzeled, Márk, hogy itt bármihez jogod van? — kérdezte csendesen, de metszően. — Te könyörögtél, hogy befogadjalak, amíg rendbe jönnek a munkahelyi és lakásügyeid. Ne felejtsd el: ez az én otthonom. Ha úgy döntök, apám öt perc alatt kitesz innen.
A szavai súlyosan nehezedtek a levegőre. Nem volt bennük kiabálás, csak hideg tényközlés. A férfi arcán a magabiztosság repedezni kezdett, mint a tavaszi jég a folyón. Mégsem akarta felfogni, mennyire ingatag talajon áll. Az elméje kétségbeesetten kapaszkodott a megszokott fölénybe.
És mint aki a szakadék peremén még egy lépést tesz előre, elvigyorodott.
— Na mi lesz, hívod apucit? — préselte ki magából, erőltetett félmosollyal.
Nóra rápillantott a kezében tartott telefonra, majd vissza rá. Az ajka sarkában alig észrevehető, jeges mosoly jelent meg.
— Igen — felelte nyugodtan.
A készüléket a füléhez emelte, és megnyomta a hívás gombot.
Márk figyelte. A gúny lassan leolvadt az arcáról, helyére bizonytalanság ült. A kicsengés minden egyes hangja idegőrlőn visszhangzott. Aztán egy férfihang jelentkezett a vonal túlsó végén.
— Szia, apa. Fel tudnál jönni egy percre? — Nóra tartott egy rövid szünetet, közben egyenesen Márk tágra nyílt szemébe nézett. — Segítened kell levinni a szemetet. Túl nehéz egyedül.
Befejezte a hívást, és a telefont letette a fotel karfájára. A nappali hirtelen néma lett. Még a televízió zaja is jelentéktelenné vált, mintha a falak elnyelték volna. Márk szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Felfogta az üzenetet. Pontosan tudta, mit jelent a „szemét”.
Az apja érkezéséig hátralévő idő nyúlós, kellemetlen várakozássá sűrűsödött. Talán nem telt el több húsz percnél, de számára minden perc külön kínlódás volt. Felpattant a kanapéról, tett néhány lépést a szobában, majd visszaült. Újra felállt, idegesen végigsimított a haján, aztán megint helyet foglalt, mintha nem találná a helyét sem térben, sem a saját bőrében. A korábbi fölény teljesen szertefoszlott, és helyét lassan átvette valami hideg, tapadós félelem, amely egyre szorosabban fonta köré a karjait.