Visszatért a kórtermébe, de gondolatai továbbra is az inkubátor körül forogtak. Hiába feküdt le, a lelke ott maradt annál az apró, küzdő életnél. Sejtette, hogy talán akadnak még élő rokonai a kislánynak, akik majd jelentkeznek érte. Mégis úgy érezte, nem nyugodhat bele a bizonytalanságba – mindent meg kellett tudnia.
Az éjszaka álmatlanul telt. Amint felkelt a nap, Réka már úton volt az osztályvezető főorvos irodája felé, szinte sietve kopogott be.
– Jó reggelt kívánok, doktor úr – kezdte kissé feszülten. – Az inkubátorban fekvő kislányról szeretnék érdeklődni. Tudom, hogy az édesanyja nem élte túl… Kérem, értesítsen, ha nem jelentkezik érte senki. Nem szeretném, hogy intézetbe kerüljön. Ha lehet… magamhoz venném.
Az orvos elnéző mosollyal figyelte.
– Látom, erősödik – jegyezte meg halkan. – Már az is biztató, hogy ilyen tervei vannak. Sajnos a gyermek valóban egyedül maradt. A balesetben az édesapja a helyszínen meghalt, az anyját pedig a műtőben veszítettük el. A távolabbi rokonok már jelezték, nem kívánják vállalni a felnevelését. Most az a legfontosabb, hogy maga megerősödjön. Hamarosan nagy szüksége lesz az erejére.
… Ma ünnepi hangulat tölti be Réka otthonát. Emese első születésnapját tartják. Egy teljes esztendő telt el azóta, hogy ez a törékeny kis élet megérkezett közéjük. A kislány lett Réka öröme és kapaszkodója, vigasz a gyász legsötétebb óráiban – mintha valóban az ég küldte volna őt.
Réka igyekszik nem visszatekinteni arra az időszakra, amikor minden összeomlott körülötte, sem arra az emberre, aki egykor a férje volt. A férfi, rettegve a felelősségre vonástól, önkezével vetett véget életének, míg ő még kórházi ágyon feküdt.
Most már csak előre néz. Legyen még számtalan ilyen boldog ünnepük – és talán egyszer a kis család sem marad ilyen apró.