Márk hosszú ideig ügyesen titkolta, mi zajlik benne. Hetekre eltűnt, azzal magyarázta, hogy a munkája szólítja el. Rékának nem is maradt ereje faggatózni: a várandósság első pillanatától gyötrelmes volt, minden nap küzdelemnek tűnt.
Amikor aztán teljesen eladósodott, előállt az ötlettel, hogy adják el Réka lakását. A nő határozottan nemet mondott. Márk ekkor mutatta meg az igazi arcát. Ütni kezdte. A félholt, védekezni sem tudó feleségét bevonszolta az autóba, kivitte a városon kívülre, majd száguldás közben egyszerűen kilökte az úttestre.
A kórházban később másik szobába tették át. Nem volt képes elviselni az újdonsült anyák boldog csivitelését. Még mindig erőtlen volt, de amikor csak tudott, kisétált a folyosóra. Ott valahogy könnyebbnek érezte a levegőt, és a fájdalom is tompábbnak tűnt.
Biztos volt benne, hogy az élete romokban hever. A férfi, akit egykor szeretett, elárulta és majdnem megölte. A kislánya nem élte meg a születést. Ő maga pedig üres héjnak érezte magát, mintha minden érzés és cél kihunyt volna benne. Ha az édesanyja még élne… talán most mellette állna – gondolta sokszor.
Egyik nap, miközben szokásához híven céltalanul bolyongott a folyosón, benézett egy helyiségbe. Odabent egy parányi csecsemő feküdt inkubátor áttetsző burája alatt. Réka az üvegen át figyelte a törékeny testet, és olyan mély, szinte fizikai fájdalommal járó szánalom öntötte el, hogy a könnyei maguktól peregni kezdtek.
– Szegény kis teremtés – jegyezte meg halkan a mellé lépő nővér. – Az édesanyja nem élte túl a szülést, de ő igen. Csoda, hogy még köztünk van. Túl korán érkezett, alig volt esélye… most minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megmentsük.
Réka még néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd lassan elfordult az inkubátortól.