Réka az országút padkáján hevert, amikor lassan visszaszivárgott belé az öntudat. Arca vérben ázott és lüktetett, kificamodott válla szinte égett a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha minden porcikája külön-külön sajogna, mintha a teste egyetlen összefüggő, kínzó seb lenne.
A gyötrelem időről időre elsötétítette a tudatát: pár pillanatra kiesett a világból, aztán ismét érzékelni kezdte a környezetét.
– Na, gyere szépen, Nóra, induljunk haza. Mára eleget kóboroltál, nem igaz? Ugye ma nem rendezel jelenetet, mint tegnap? – beszélt kedvesen, már-már szemrehányóan Ilona néni a kecskéjéhez, ahogy hazafelé tartottak.
A távoli legelőről érkeztek, ahol dúsabb volt a fű, és nem csípte az orrot az autók füstje.
Ilona egyszer csak megtorpant. A fűben valami szokatlant pillantott meg, amitől megremegett a keze-lába.
– Jóságos ég… mi történt itt? Hogy kerül ez ide? – suttogta rémülten.
Ekkor halk nyögés ütötte meg a fülét az út mentéről.
– Él még? Teremtőm! Azonnal mentőt kell hívni! Mindjárt… csak hol is… ja, itt van! – motyogta idegesen, miközben kötényzsebéből előhalászta a régi mobiltelefont, amit az unokájától kapott.
Miután értesítette a mentőket, igyekezett segíteni, amennyire tőle tellett. Látta, hogy a fiatal nő arca csupa vér, ezért elővett egy zsebkendőt, és óvatosan törölgetni kezdte.
Réka ismét felnyögött. Amikor megpillantotta maga mellett az idős asszonyt, alig hallhatóan suttogta:
– Orvost… kérem… orvost…
– Már úton vannak, aranyom. Hívtam őket, mindent elmondtam. Tarts ki, mindjárt ideérnek – próbálta nyugtatni Ilona.
– A kisbabám… – lehelte Réka, majd újra elvesztette az eszméletét. – A kisbabám…
Ilona döbbenten kapta fel a fejét.
– Miféle kisbabáról beszélsz, lelkem? – kérdezte értetlenül, miközben aggódva figyelte a mozdulatlan lányt.