…és határozott léptekkel elindult felém.
Megállt előttem olyan közel, hogy szinte összeért a kabátunk. Éreztem rajta az idegesség szagát: savanykás izzadtság keveredett az olcsó, émelyítő rágógumi illatával.
– Asszonyom… ne haragudjon… – kezdte alig hallhatóan, miközben idegesen Zoltán felé sandított. – Tudom, ki maga. Zoltán egyszer részegen elmesélte… azt a bizonyos zöld festékes akciót.
Belekortyoltam a kávémba, és halvány mosoly suhant át az arcomon.
– És most mi következik? Erkölcsi prédikáció? Elítél a „barbár hadviselési módszereim” miatt?
A szemében könny csillant – nem színpadias, hanem forró, dühös könny, amilyen annak a tekintetében ég, akit sarokba szorítottak.
– Nem! – A karomba kapaszkodott, ujjai jéghidegek voltak. – Könyörgöm… mondja el, hogyan csinálta! Pontosan milyen festék volt, és mennyit kell használni?
Érdeklődve mértem végig. Az ember néha a saját győzelmének romjait látja más arcán.
– Mire készül? – kérdeztem csendesen.
– Elegem van belőle! – sziszegte, és az arca eltorzult a gyűlölettől. – Tegnap „kövér tehénnek” nevezett. Azt vágta a fejemhez, hogy a nyakán lógok, semmit nem érek. Közben meg titokban valami egyetemista lánnyal üzenget, és hordja haza a pénzt.
Ökölbe szorult a keze, közelebb hajolt.
– De a zöld lötty kevés lesz. Nekem valami erősebb kell. Olyan, amitől legalább egy hónapig ki sem mer lépni az utcára. Hogy rettegjen emberek közé menni!
Oldalra pillantottam Zoltánra. A kirakatnál toporgott a vízforralók előtt, csomagok lógtak a kezében, és riadtan lesett felénk. Mint egy megkopasztott páva, amelyik még mindig azt hiszi, hogy van mit mutogatnia.
Elmosolyodtam, majd elővettem a táskámból egy tollat és egy papírszalvétát a kávézó logójával.
– A zöld festék már idejétmúlt – jegyeztem meg halkan. – Túl gyorsan lekopik, és túl közhelyes.
Néhány határozott mozdulattal felírtam egy nevet.
– Ez itt a megoldás: fukorcin, más néven Castellani-oldat. Élénk, szinte rikító málnaszínű. Olyan árnyalat, amitől az embernek ég a retinája. Egy hónapig sem jön le, akkor sem, ha dörzsöli, kaparja.
Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam:
– Ha pedig egy kis egyszerű papírragasztóval kevered össze, és beleöntöd a tusfürdőjébe, vastag, ragacsos bevonatot képez a bőrén. Olyan lesz, mint egy óriási, málnás cukormáz. És amikor le akarja szedni… a szőrszálakkal együtt fog lejönni.
Réka szeme felizzott. Mintha valami sötét láng lobbant volna benne. Kiegyenesedett, és a fáradtság helyét hirtelen ragadozó éberség váltotta fel. A szája sarkában fenyegető mosoly jelent meg.
– Köszönöm… – lehelte, miközben a szalvétát a kabátujjába rejtette. – Maga… maga megmentett.
Ebben a pillanatban Zoltán odacsörtetett, lihegve, a szatyrok zörögtek a kezében.
– Réka, mit csacsogsz itt ennyit?! – förmedt rá, próbálva visszaszerezni valamit a férfiúi tekintélyéből. – Induljunk már! Kezdődik a sorozat! Leszakad a karom a cipekedéstől, te meg itt pletykálsz!
Réka lassan fordult felé. A tekintetében már nyoma sem volt a megszokott félelemnek vagy alázatnak. Hideg, számító pillantás volt – olyan, amellyel a hentes méri fel a húst a pulton.
– Menjünk, drágám – szólt mézes hangon. Túl édesen. A hátamon végigfutott a hideg. – Ma este készítek neked egy forró fürdőt. Habosat. Jólesik majd a hátadnak… Van egy új „bőrápolási receptem”.
Felém kacsintott, majd kopott sarkú cipőjével határozottan elindult a kijárat felé. Zoltán morogva kullogott utána, egyik kezéből a másikba pakolva a csomagokat, mit sem sejtve arról, hogy aznap este számára nem a naplemente, hanem egy rikító málnaszínű alkonyat következik.