A színe végül friss tavaszi pázsitra emlékeztető árnyalatra szelídült.
Zoltán mobilja, amit a hálószobai komódon hagyott, hirtelen vad csörgésbe kezdett. A kijelzőn ez villogott: „Gábor – Munka”. Pontosan tudtam, hogy a név mögé a kis gyakornokát, Rékát rejtette.
Zoltán kiviharzott a fürdőszobából. A bőre a dörzsöléstől vörösen izzott, de az arca még mindig kétségbeejtően zöldellt. Rámeredt a telefonra, a tekintete megtelt pánikkal, aztán egy artikulálatlan üvöltéssel a kanapéra hajította a készüléket.
A konyhában rogyott le egy székre, derekára csavart törölközővel. Szánalmas látványt nyújtott: reszketett, a zöld szín foltokban ült ki az arcán, mintha valami egzotikus, beteg leopárd lenne. A lakás levegője is megváltozott – az addigi drága parfümillat helyét átvette az olcsó alkohol és a kilátástalanság szaga.
Kinyitottam a szekrényt, elővettem a nagy utazótáskát, és minden különösebb érzelem nélkül pakolni kezdtem a ruháit. A cipzár élesen felsikoltott, amikor meghúztam, de nem érdekelt.
– Mit művelsz? – morogta az asztal lapját bámulva. – Adj egy citromot. Azt mondják, a sav kiszedi a festéket.
– A hűtőben találsz. Szolgáld ki magad. Én közben összekészítem a holmidat.
– Tessék? – végre rám nézett, mintha nem értené a szavakat. – Megbolondultál? Ki fogja bedörzsölni a hátam? Ki ugrik le a patikába valami fehérítőért?
Gondosan összehajtottam a farmerját, ráfektettem egy pulóvert, majd behúztam a táskát.
– Egyedül oldod meg, Zoltán. Hiszen te vagy a fiatal, ambiciózus férfi, most éled a második tavaszodat, nem igaz?
– Andrea, ne csináld már – próbálta elővenni a régi, behízelgő hangját, de a zöld arca inkább egy rémisztő bohóc maszkjára emlékeztetett. – Kicsúszott a számon valami, ideges voltam. Elmaradt egy megbeszélés, ég a munka…
– Megbeszélés? – néztem rá higgadtan. – A „Gáborral”, aki miniszoknyát hord?
A szája nyitva maradt, aztán lehajtotta a fejét. Rájött, hogy a megszokott hazugság most nem fogja kihúzni a bajból.
– Nem szeretnék egy békával élni, Zoltán. Még elkapok tőled valami szemölcsöt – mondtam szárazon. – Két heted van. Amíg vedlesz, keress magadnak albérletet.
– Miféle albérlet? – visította, felpattanva. – Ez az én lakásom!
Felnevettem, de a hangom hideg volt és éles.
– Tényleg? A lakást a nagymamámtól örököltem. Te csak be vagy jelentve ide, tulajdonjogod nincs. Ha pedig jelenetet rendezel, kihívom a körzeti megbízottat, és megmutatom neki a harci festésedet. Azt fogom mondani, hogy elment az eszed.
Felvettem a kabátomat az előszobában, majd még egyszer visszanéztem rá. Ott állt a konyha közepén, görnyedten, zöld arccal, mint egy megfakult karácsonyfadísz, amit elfelejtettek elcsomagolni.
– Ég veled, Zoltán.
Az ajtó csattanása végleg lezárt húsz évet az életemből – két évtizedet, amit valaki más hiúságának kiszolgálására pazaroltam.
Epilógus
A bevásárlóközpont zsibongott, mint egy felbolydult kaptár. Emberek hömpölyögtek minden irányba, hangok és illatok keveredtek a levegőben.
Megigazítottam a bézs kabátom hajtókáját, és magabiztos léptekkel indultam a mozgólépcső felé, kezemben papírpoharas kávéval. A kis pékségem, amit egy évvel a válás után nyitottam, azóta szépen kinőtte magát. Szerettem bemenni a plázába alapanyagokért, és közben figyelni az embereket. A helyemen voltam – először éreztem ezt igazán.
– Andrea?
A hang ismerős volt, mégis fakó, megtört.
Megfordultam. Egy olcsó háztartási gépeket kínáló kirakat előtt álltak.
Zoltán négy év alatt mintha tizenötöt öregedett volna. Már nem festette a haját; az ősz tincsek sárgásan, rendezetlenül lógtak a homlokába. Négy hatalmas szatyor húzta lefelé a karját, a súly alatt majdnem meggörnyedt.
Mellette ott állt Réka – az egykori „gyakornok”, alias „Gábor”. A címlapokra kívánkozó lányból semmi nem maradt. A sminkje elkenődött, a divatos dzseki feszülten simult a hasára, mintha kinőtte volna. Az arca fáradt volt, mint egy túlterhelt igáslóé.
Amikor Zoltán észrevett, elsápadt, és ösztönösen egy reklámtábla mögé próbált húzódni.
– Gyere már! – sziszegte Rékának, rángatva a kabátja ujját, mint egy ijedt kisfiú.
Réka azonban mozdulatlanná dermedt. Tágra nyílt szemmel nézett rám; a tekintetében egyszerre volt felismerés és kétségbeesés. Aztán férjére pillantott, aki gyáván behúzta a nyakát, és elszánt arccal elindult felém.