Zoltán úgy húzta be a hasát, mintha az élete múlna rajta; a gyöngyházfényű gomb az ingén fenyegetően feszült, és bármelyik pillanatban kilőhetett volna a tükör irányába.
Legalább tíz perce forgolódott a saját képmása előtt, hol oldalról, hol szemből vizsgálva magát, mintha valódi hibákat keresne a gondosan belőtt frizurájában. Szombat este volt, mégis úgy cicomázta fel magát, mintha állami kitüntetésre készülne, nem pedig egy állítólagos „fontos egyeztetésre”.
A konyhaajtóban álltam, kezemben egy foltos törlőronggyal, és némán figyeltem az egyszemélyes előadást. Húsz év házasság után oda jutottam, hogy statisztája lettem a férjem hiúsági komédiájának, amelyben ő hősszerelmesen próbál fiatalabbnak látszani – a közös kassza terhére.
– Andrea, legalább tennél fel valami szem alatti tapaszt – vetette oda anélkül, hogy rám nézett volna, tovább gyönyörködve a profiljában. – Rémisztő rád nézni. Olyan a bőröd, mint a kiszáradt pergamen, szürke az egész, mintha porral hintettek volna be.
A mondatai súlyosan csapódtak belém, akár kövek az állott vízbe. Válaszolni sem volt időm, máris megfordult, és végigmért azzal a hideg, undorral vegyes pillantással, amellyel az ember egy drága szőnyegen éktelenkedő foltot szemlél.
– Egy csóró múmia vagy, komolyan.
Odabent valami elszakadt. Nem hangosan, nem drámaian – csak tompán pattant el a türelem utolsó szála. Lenéztem a kezemre: a bőröm érdes és vörös volt az olcsó mosogatószertől, meg attól, hogy újabban kézzel mosom az ingeit.
– Múmia? – ismételtem halkan, miközben jeges gombóc kúszott fel a torkomba.
– Hát mi más? Szégyen veled mutatkozni. Teljesen elhanyagoltad magad. Nézd meg Rékát a könyvelésről – virágzik, ragyog. Te meg kiszáradtál.
Látványosan megigazította az új inge gallérját. Azt az inget, amelyre fél évig gyűjtöttünk, hogy végre megjavíttassuk a mosógépet. A gép azóta is rossz, én pedig a kádban sikálom a ruháit, míg ő sikeres üzletembert játszik.
– Ma este fontos megbeszélésem van. Későn jövök – közölte, és leemelte a polcról a „titkos” flakonját.
Túl jól ismertem azt a sötétkék, matt üveget arany betűkkel. „Mélyregeneráló és dúsító” sampon, ötezer forintért. A fürdőszobában a csövek mögé rejtette, mintha nem venném észre, hogy a családi perselyből rendszeresen eltűnnek a bankjegyek.
– Szombat este? Megbeszélés? – kérdeztem tárgyilagos hangon, noha a szívem a torkomban dobogott.
– Az üzlet nem ismeri a hétvégét, Andrea. Nem mindenki ül fix munkaidőben a postán aprópénzért. Aki komolyan gondolja, az kapcsolatokat épít, befektet a jövőbe.
Komolyan gondolja.
Az orrom előtt megrázta a drága sampont, mintha egy idomár lengetné az ostort a fáradt állat előtt.
– Tanulhatnál egy kis önápolást. Bár neked már mindegy, genetika kérdése – tette hozzá vállvonva.
Valami közönséges dallamot fütyörészve indult a fürdőszoba felé. A zár kattant, majd nem sokkal később megindult a víz zúgása, amely elnyelte a gondolataimat. A folyosó közepén maradtam, és meglepve tapasztaltam, hogy a megszokott sértettség helyett csak egy furcsa, csengő üresség maradt bennem.
Pár perc múlva sűrű gőz kezdett kiszivárogni az ajtó alól, édes, émelyítő tusfürdőszaggal keveredve. Zoltán forró vízben szeretett ázni, mintha saját testét többre tartaná, mint a családját. Hamarosan énekelni kezdett – hangosan és hamisan –, olyan áriákat erőltetve, amelyektől a szomszédoknak bizonyára összerándult a gyomra.
Az ajtó elé léptem. A fejemben ekkorra már kirajzolódott egy egyszerű, kíméletlen terv.
– Andrea! A törölközőt itt felejtettem! – ordította túl a vízcsobogást. – Hozd ide azonnal! És ne gyere be, ne zavard meg a hangulatom!
Szó nélkül a szekrényhez mentem, levettem egy tiszta, puha törölközőt. A tekintetem azonban megakadt a felső polcon álló gyógyszeres dobozon. Felvillant bennem egy egyhetes emlék: Zoltán horzsolt térddel állított haza, azt állítva, hogy leesett a bicikliről. Női parfüm illata lengte körül, miközben én fertőtlenítettem a sebét, ő pedig sértődött gyerekként fintorgott.
A kezem szinte magától nyúlt a régi, zöld üvegcséért. A sűrű, sötét folyadék lassan mozdult benne. A kupak rászáradt; körömmel kellett alányúlnom, kockáztatva a már így is csúfos manikűrömet.
A fürdőből türelmetlen dörömbölés hallatszott.
– Andrea, mire vársz még? – harsant ki Zoltán hangja, miközben a víz tovább zúdult, és én a kezemben a törölközővel és az üvegcsével lassan elindultam az ajtó felé.