– Hol akadtál el már megint?! – üvöltötte ki Zoltán a zuhanyfüggöny mögül, túlkiabálva a víz zubogását. A „nagyvállalkozó” hangja visszhangzott a csempékről.
Beléptem a fürdőszobába. A levegő nehéz és párás volt, mintha egy trópusi üvegházba csöppentem volna közvetlenül vihar előtt. A kád szélén ott állt a sötétkék, méregdrága samponos flakon – ötezer forintba került, büszkén mesélte. A kupak nyitva, mellette egy kinyomott adag gyöngyházfényű anyag. Természetesen visszazárni már nem volt energiája; az apróságokkal sosem törődött.
Lenéztem a kezemben tartott kis üvegcsére. A sűrű, élénkzöld fertőtlenítő – gyerekkorom réme, minden térdhorzsolás könyörtelen pecsétje. Harminc milliliter makacs túlélési ösztön, amely túlélne földrengést, árvizet, bármit.
Ez nem bosszú volt. Sokkal inkább valamiféle kozmikus mérleg helyrebillentése.
Egyetlen lassú, pontos mozdulattal az üveg teljes tartalmát beleöntöttem a luxussampon széles nyílásába. A zöld folyadék halk kottyanással tűnt el a sűrű, krémes masszában, mintha soha nem is létezett volna. Finoman megráztam a flakont, hogy a „természetes összetevők” és a múlt emlékei alaposan elegyedjenek.
– Fürödj csak, drágám – suttogtam, miközben visszatettem a helyére a gondosan „feljavított” készítményt. – Ne fogd vissza magad. Légy feltűnő.
– Mit motyogsz ott? – morogta Zoltán ingerülten, de ki sem dugta a fejét.
– Csak azt, hogy vigyázz, nagyon forró a víz! – feleltem hangosabban. – Tudod, milyen érzékeny a bőröd.
Azzal kimentem, és gondosan behúztam magam mögött az ajtót.
A konyhába sétáltam, leültem az ablak mellé, és a sivár, téli udvart bámultam. A kezem nem remegett. Épp ellenkezőleg: jeges, kristálytiszta nyugalom telepedett rám, amilyet évek óta nem éreztem. Résnyire nyitottam az ablakot, beengedtem a csípős levegőt, és mélyet lélegeztem.
Eltelt tíz perc. Ezalatt gondolatban végiglapoztam a közös éveinket, mint egy megsárgult albumot. A fürdőből semmi zaj nem hallatszott; bizonyára alaposan bemasszírozta a hajába a sampont, hadd hasson „mélyen a hajszálak szerkezetében”, ahogy a reklám ígérte.
Aztán megtörtént.
Először tompa puffanás hallatszott, mintha valami nehéz, csúszós tárgy csapódott volna a csempére. Utána a zuhanyfüggöny gyűrűi csattantak, az anyag reccsent. Végül felszakadt egy kiáltás – nem emberi, inkább ősi, állati rémület.
– Ááá! Mi a fene ez?! Andrea!!!
Az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy a kilincs nekicsapódott a falnak. Zoltán ott állt a küszöbön, víztől csöpögve, habbal borítva – csakhogy a hab nem fehér volt.
Az arca, a nyaka, a vállai, sőt a gondosan őrzött ősz halántéka is rikító, mérgező zöldben izzott. A fertőtlenítő reakcióba lépett a professzionális vegyszerekkel, és azonnal, visszavonhatatlanul megfogta. Úgy festett, mint egy mocsárból előbukkanó képregényfigura.
– Mi történt a vízzel?! – sivította, és zöld tenyerekkel tapogatta az arcát. – Tükör! Azonnal kell egy tükör!
Végigrohant a folyosón, nedves, zöld lábnyomokat hagyva maga után, mintha egy láp szörnye kelt volna át a lakáson. Amikor meglátta magát a falitükörben, egy fuldokló hang tört fel belőle, majd erőtlenül lerogyott a kis puffra.
– Ez nem jön le… – suttogta kétségbeesetten, a tenyerét bámulva. A vonalak a bőrén úgy festettek, mint mérgezett folyók térképe. – Dörzsöltem! Szivaccsal! Nem halványul!
Felém fordult. A szeme körül sötétzöld karikák húzódtak, a tekintetében pánik vibrált.
– Egy órán belül tárgyalásom van! Komoly emberekkel! Befektetőkkel!
Lassan lapoztam egyet a magazinban, amelyet csak dísznek tartottam az asztalon.
– Lehet, hogy allergiás reakció – mondtam higgadtan. – Mostanában minden bio meg natúr. Te ragaszkodtál hozzá, hogy különleges legyél, kitűnj a tömegből. Sikerült. Igazán karakteres árnyalat.
– Miféle reakció?! – ordította, és zöldes nyál fröccsent a levegőbe. – Te voltál! Te csináltál valamit, boszorkány!
– Én? – emeltem fel a szemöldököm ártatlanul. – Ugyan már. Én csak egy „értéktelen múmia” vagyok, nem? Mit érthetnék a te luxuskozmetikumaidhoz? Talán hamisítványt sóztak rád ötezerért. Manapság minden tele van csalókkal.
Visszarohant a fürdőbe. Hallottam, ahogy eszeveszetten súrolja magát. Csattogtak az üvegek, valami leesett, káromkodások visszhangoztak a csempékről. De a zöld makacsul tartotta magát. Legfeljebb árnyalatnyit halványodott, friss tavaszi fűszínre emlékeztetve.