A ház mostantól ismét kizárólag Dóráé volt. Frissen felszerelt zárak őrizték az ajtókat, a kulcsok pedig csak az ő táskájában lapultak. Ha netán Gábornál maradt volna egy régi példány, az többé semmit sem ért.
— Minőségi szerkezetek kerültek fel — jegyezte meg a lakatos, miközben zsebre tette a munkadíjat. — Strapabírók, nem lehet őket csak úgy kifeszíteni.
— Hálásan köszönöm — felelte Dóra.
Amint a mester távozott, lassan körbejárta az épületet. A konyhapulton koszos bögrék sorakoztak, a mosogatóban ételmaradék száradt a tányérokon. A gyerekszobában egy fél pár zokni kandikált ki az ágy alól, a fürdőszobában pedig mesefigurás törölköző himbálózott a fogason.
Minden apró részlet arra emlékeztette, hogy illetéktelenek költöztek be ide. Dóra szemeteszsákot húzott elő, és módszeresen összepakolt mindent, ami nem az övé volt. A hűtő tartalmát különválogatta; ami felhasználható maradt, azt átvitte majd a szomszédnak. Bár az edények első pillantásra tisztának tűntek, még egyszer átsikálta őket. Végül fertőtlenítős vízzel mosta fel a padlót, mintha nemcsak a koszt, hanem az emlékeket is el akarná tüntetni.
Dél körülre a ház fellélegzett. Semmi nem árulkodott arról, hogy bárki más is lakott volna benne.
Dóra kilépett a kertbe. A fű valóban rövidre volt nyírva, a bokrokat rendesen felkötözték. Eszter és a férje tehát nem hazudtak: törődtek a telekkel. De vajon ez feljogosította őket arra, hogy birtokba vegyék?
A fészerben rábukkant egy régi falapra, amely egykor édesapja gyümölcsfáinak egyikét jelölte. Késsel lekaparta a megfakult feliratot, majd új szavakat festett rá gondosan: „Magánterület. Illetékteleneknek tilos a belépés.”
A táblát jól láthatóan a kapura erősítette. Legyen világos mindenkinek: a háznak gazdája van, és az engedély nem formaság.
Késő délután megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Tessék? — szólt bele óvatosan.
— Dóra, Eszter vagyok…
— Mit szeretnél?
— Tegnap éjjel az autóban aludtunk. A gyerekek megfáztak. Márk köhög, Lillának felszökött a láza.
Dóra összeszorította az ajkát. A gyerekeket sajnálta, de a döntését nem akarta felülírni.
— Mit vársz tőlem?
— Nem engednél vissza pár napra? Csak amíg jobban lesznek…
— Nem.
— Hogy mondhatsz ilyet? Betegek!
— Van otthonotok. Ott ápoljátok őket.
— Szívtelen vagy! — Eszter hangja elcsuklott. — Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
— A saját házamat védem. Legközelebb kérdezz, mielőtt beköltözöl valahová.
— Azt hittük…
— Előbb kellett volna gondolkodni.
Dóra bontotta a vonalat, majd letiltotta a számot. Több hívás nem érkezett.
Vasárnap délelőtt Gábor jelent meg a kapunál. A három év alatt látványosan megöregedett: mély ráncok barázdálták a szemét, halántékán ősz tincsek villantak. Gyűrött farmer és fakó póló lógott rajta.
— Dóra, beszélnünk kell! — kiáltotta be.
Dóra kiment az udvarra, de a kaput zárva hagyta.
— Hallgatlak.
— Eszter elmondta, hogy kitetted őket.
— És?
— A gyerekek miattad fáztak meg!
Dóra keserűen felnevetett.
— Én hívtam őket, hogy költözzenek be?
— Azt gondoltam, nem zavar majd… Úgyis üres volt a ház.
— Attól, hogy nem lakom itt állandóan, még az enyém.
Gábor zavartan toporgott.
— Sajnálom. Tényleg azt hittem, megérted. Nekik csak évente egyszer jut szabadság. Nem futja bérlésre.
— Ez nem az én felelősségem.
— Legalább most, a gyerekek miatt…
— Nem — vágott közbe Dóra.
— Teljesen megváltoztál!
— Mert már nem hagyom, hogy átgázoljanak rajtam.
Gábor még állt néhány másodpercig, majd legyintett és elindult. Nem tért vissza.
Eltelt egy hét. Dóra egyre gyakrabban jött ki a nyaralóba, olykor több napra is. Újrafestette a kerítést, rendbe hozta a verandát, virágokat ültetett az ágyásokba. Az épület lassan visszanyerte régi fényét.
A szomszédok eleinte meglepetten figyelték a változást, hiszen korábban ritkán látták. Most azonban rendszeresen ott sürgött-forgott. Idővel természetessé vált a jelenléte; átszóltak a kerítésen, kertészeti tanácsot kértek tőle.
Egy alkalommal Mária, a szomszédasszony hajolt át hozzá.
— Mi lett azzal a családdal, akik itt laktak? A gyerekek folyton bicikliztek.
— Már nincsenek itt.
— Kár értük. Udvarias embereknek tűntek.
Dóra csak bólintott. Nem érezte szükségét a magyarázkodásnak.
Egy hónap múlva a fészerre is új lakat került. Feltűnt neki, hogy valaki megpiszkálta a régit: karcolások a fémen, felkapart föld az ajtó előtt. Valószínűleg abban bíztak, találnak ott pótkulcsot.
Nem találtak. Nem is volt.
Néhány héttel később kamerákat szereltetett fel: egyet a kapuhoz, egyet a bejárathoz. Mostantól minden mozdulat rögzítésre kerül.
Nyár végére a nyaraló teljesen átalakult. Internetet vezettetett be, új kanapét vett a nappaliba, és kialakított egy kis dolgozósarkot. Így már nemcsak pihenni járhatott ki, hanem dolgozni is.
Az épület ismét otthonná vált, nem üresen álló prédává. És ami talán a legfontosabb volt: Dóra megszabadult attól a nyugtalanító érzéstől, hogy egyszer idegenek fogadják majd, amikor megérkezik. Az új zárak és a kamerák nemcsak a falakat védték, hanem azt a határt is, amelyet mostantól senki sem léphetett át következmények nélkül.
Eszter többé nem jelentkezett. Gábor sem tűnt fel újra. Úgy látszott, végre tudomásul vették: más tulajdonát nem lehet büntetlenül birtokba venni.