— Mégis mit keresel itt? Egyáltalán nem számítottunk rá, hogy egyszer csak betoppansz… — hebegte zavartan Eszter, amikor meglátta Dórát a nyaraló ajtajában.
Dóra leállította az autót, és néhány másodpercig mozdulatlanul ült, tekintetét a házra szegezve. Első pillantásra minden a régi volt: a kopottas kék tető, a telek végében sorakozó nyírfák, a zöldre festett kapu, amelyet még az apja mázolt le évekkel ezelőtt. Mégis volt valami szokatlan. A verandán fény égett. A szomszédok aligha lehettek — ők pontosan tudták, hogy Dóra közel egy éve nem járt erre.
A hátsó ülésre nyúlt a táskájáért, ám mozdulata félbeszakadt. Az udvaron valaki sétált. Egy alak tűnt fel az almafák között, majd közelebb lépett a házhoz. Egy nő volt, könnyű nyári ruhában, karján egy apró gyerekkel.
— Ez meg mi…? — suttogta Dóra, miközben kiszállt a kocsiból.
A kapuhoz érve megtorpant. A házból beszédfoszlányok, nevetés és edénycsörgés szűrődött ki. A verandán gyerekruhák lógtak a szárítón. A tető alatti részen három kerékpár állt: kettő felnőtt, egy kisebb méretű. A kapu zárja nyitva volt. Ahogy meglökte, a régi, jól ismert nyikorgással engedett.
Szinte öntudatlanul indult a lépcső felé. A fejében egyetlen gondolat visszhangzott: valaki beköltözött. Az ő házába. Az ajtó tárva-nyitva állt, az előszobában majdnem átesett egy apró szandálon. A fogason ismeretlen kabátok lógtak, a sarokban két nagyméretű bőrönd hevert, mellettük játékokkal teli kosár.
A szíve hevesen vert. A konyha felől női hang hallatszott, amely a másnapi erdei kirándulást emlegette. Gyereknevetés felelt rá, majd újabb csörömpölés. A levegőben sült krumpli és friss kapor illata terjengett.
— Anya, holnap lemehetünk a folyóhoz? — csendült fel egy kisfiú hangja.
— Majd meglátjuk, Márk — válaszolta a nő. — Ha nem ered el az eső.
Dóra tett egy lépést, majd még egyet a konyha irányába. Az ajtóban megállt.
Az asztalnál egy körülbelül harmincöt éves férfi ült kockás ingben. Mellette egy hasonló korú nő, szőke haját lófarokba fogva. Az ölében egy három év körüli kislány fészkelődött. Velük szemben egy nagyobb fiú lelkesen hadonászott a villájával, miközben élénken magyarázott valamit.
A nő pillantotta meg elsőként Dórát. Az arca elsápadt, a szeme kitágult. A kezében tartott bögre kicsúszott az ujjai közül, és hangos csattanással tört szét a kövön.
— Te… te mit csinálsz itt? — dadogta. — Nem gondoltuk, hogy idejössz.
A hang ismerős volt. Eszter. A volt férje, Gábor húga. Amíg a házasság tartott, mindig kedvesen viselkedett vele. A válás után azonban mintha felszívódott volna, kerülte a találkozást.
— Eszter? — Dóra hangja rekedten szólt. — Megmagyaráznád, mi folyik itt?
A férfi — nyilván Eszter férje — lassan felállt. Zavar látszott rajta, arca vörösbe borult. A gyerekek elnémultak, kíváncsian méregették az idegen nőt.
— Dóra… — kezdte óvatosan. — Mi azt hittük… Gábor azt mondta, hogy te már nem jársz ide. Hogy a ház üresen áll.
— Gábor mondta? — Dóra érezte, hogy forróság önti el. — És még mit mesélt?
Eszter lehajolt, hogy összeszedje a törött cserepeket, miközben erősen magához szorította a kislányát. A gyerek az anyja vállába temette az arcát.
— Nem akartunk bajt… — hadarta idegesen. — Szabadságon vagyunk, és a bérlés rettenetesen drága. Gábor említette, hogy megvannak a régi kulcsok, még abból az időből, amikor együtt nyaraltunk itt. Emlékszel? Három éve a születésnapodon is itt voltunk.
— Megvoltak a kulcsok — ismételte lassan Dóra. — És ebből arra jutottatok, hogy beköltöztök?
— Felhívtunk volna — szólt közbe a férfi sietve. — De nem tudtuk, hogyan érhetünk el. A számod már nem volt meg.
Dóra hitetlenkedve nézett rájuk. Tényleg azt gondolják, hogy csupán a formaság hiányzott? Hogy ha felhívják, gondolkodás nélkül beleegyezik, hogy egy egész család használja az otthonát?
— Mióta vagytok itt? — kérdezte végül.
— Egy hete — felelte halkan Eszter. — Úgy terveztük, még tíz napot maradunk.
— Tíz napot… — ismételte Dóra.
A konyhára nehéz csend telepedett. A kisfiú lassan letette a villát, és a szüleire pillantott. A kislány nyugtalanul mocorgott Eszter ölében, mintha megérezte volna a feszültséget.
— Nézd, Dóra — próbálkozott a férfi békülékenyen. — Nem akartunk visszaélni semmivel. A ház üres volt. Rendben tartjuk, locsoljuk a kertet, még a füvet is lenyírtam. Nem tettünk kárt.
— Nem tettetek kárt? — Dóra hangja megemelkedett. — Engedély nélkül költöztetek be, úgy éltek itt, mintha a sajátotok lenne, és szerintetek ez rendben van?
— Nem betörők vagyunk! — csattant fel Eszter. — Gábornak kulcsa volt. Azt hittük…
— Mit hittetek? — vágott közbe Dóra. — Hogy nincs gazdája? Hogy bárki bejöhet?
Eszter elsápadt, szorosabban ölelte a lányát.
— Évente csak két hét szabadságunk van — mondta remegő hangon. — Nincs pénzünk nyaralót bérelni. A gyerekek egész évben erre vártak…
— És ez feljogosít benneteket? — lépett beljebb Dóra. A család ösztönösen hátrált egy lépést. — Ez az én házam. Az apámtól örököltem. Minden deszkája hozzá köt.
— Tudjuk… — motyogta a férfi. — Csak azt gondoltuk, hogy…
— Hogy mit? — Dóra tekintete villámokat szórt. — Hogy azt hiszitek, bármit elvehettek másoktól következmények nélkül?