A kisfiú ekkor hirtelen keserves sírásban tört ki. Dóra összerezzent a hangra, és ösztönösen felé fordult. Nyolc év körüli, vézna gyerek volt, szanaszét meredező hajjal, arcán patakzó könnyekkel. Az alsó ajka remegett, miközben levegő után kapkodott.
— Anya… akkor most hazamegyünk? — hüppögte. — És a folyó? A bringázás?
Dóra gyomra fájdalmasan összeszorult. A gyerekek valóban nem tehettek semmiről. Ők csak néhány gondtalan napra vágytak a természetben. De ez az ő menedéke volt. Az egyetlen hely, ahol elbújhatott a világ elől, ahol csend és emlékek vették körül.
— Dóra — szólalt meg Eszter halkan, szinte könyörögve. — Kérlek… legalább pár napot hadd maradjunk. Minden be van vásárolva, egy hétre előre főzni akartam. A gyerekek egész évben ezt számolgatták vissza.
— És én? — kérdezte Dóra élesen. — Én hol húzzam meg magam? Az út szélén?
— A ház tágas — szólt közbe bizonytalanul Gábor. — Rengeteg szoba van. Meghúznánk magunkat, nem lennénk útban…
Dóra pillantása olyan volt, mint egy jeges pofon. A férfi azonnal elnémult.
— Meghúznátok magatokat? Az én házamban?
Lassan körbenézett. A konyha idegennek tűnt. Az asztalon nem az ő tányérjai sorakoztak, a mosogatóban ismeretlen edények álltak. Az ablakpárkányon vadvirágok díszelegtek abban a régi vázában, amely még az édesapjáé volt. A tűzhelyen fazék gőzölgött, főtt krumpli illata lengte be a levegőt.
Úgy rendezkedtek be, mintha joguk volna hozzá. Mintha nem betolakodók lennének, hanem tulajdonosok.
— Hol van András? — kérdezte hirtelen.
Eszter és Gábor összenéztek.
— András? Miért fontos ez most? — kérdezett vissza Eszter idegesen.
— Mert nála voltak a kulcsok. És ezek szerint ő adta oda nektek.
— A városban van — felelte Gábor kelletlenül. — Dolga akadt.
— Dolga? — Dóra szája sarkában keserű mosoly jelent meg. — Más tulajdonát osztogatni is a dolga része?
Eszter karjában a kislány nyűgösen fészkelődött, a kisfiú pedig tovább sírdogált, az ingujjába temetve az arcát.
— Dóra, kérlek — próbálkozott Eszter újra. — Rokonok vagyunk. Volt idő, amikor közel álltunk egymáshoz. Tényleg képes lennél kirakni minket?
— Rokonok? — húzta fel a szemöldökét Dóra. — Amíg a bátyáddal éltem házasságban, addig igen. De a válás óta mi kötne össze minket?
— Azért…
— Semmi „azért” — vágta el Dóra. — De még ha azok is lennénk, az sem jogosít fel benneteket arra, hogy önkényesen birtokba vegyétek, ami az enyém.
Eszter letette a kislányt, és kihúzta magát. Tekintetében makacsság villant.
— Tudod mit, Dóra? Kidobhatsz minket, ha akarsz. De egy évig üresen állt ez a ház. Mi kiszellőztettük, kitakarítottuk, a kertet rendbe raktuk. Talán nem kellene ennyire… szűkmarkúnak lenned.
Dóra egy pillanatra szinte levegőt sem kapott.
— Szűkmarkú? — ismételte hitetlenkedve. — Azért, mert nem akarom, hogy illetéktelenek költözzenek be az otthonomba?
— Nem vagyunk illetéktelenek! — csattant fel Eszter. — Évek óta ismerjük egymást. És különben is, mit vesztesz rajta? Nem is laksz itt!
— Honnan veszed, hogy nem? — Dóra hangja csendesebbé vált, de fenyegetően mély lett. — Lehet, hogy éppen most terveztem ideköltözni a nyárra.
— Most tervezed? — horkant fel Eszter. — Tavaly is ezt tervezted? Vagy azelőtt?
Dóra keze ökölbe szorult. Az arcátlanság határtalan volt. Előbb beköltöznek, majd számon kérik rajta, miért nincs itt állandóan.
— Figyeljetek rám — mondta lassan, minden szót megnyomva. — Holnap reggelre összepakoltok, és elmentek. Nincs vita.
— Megőrültél? — lépett közelebb Eszter, szemében harag lobogott. — Ezt nem teheted!
— Én? — Dóra felnevetett, de a hangja élesre sikerült. — Ti foglaltátok el a házamat, mintha a tietek volna, és még én vagyok az őrült?
A gyerekek sírása újra felerősödött. A hangjuk betöltötte a helyiséget, visszaverődött a falakról.
— Nézd, mit műveltél! — kiáltotta Eszter a zajon át. — Most boldog vagy?
Dóra a gyerekekre nézett, és a mellkasában fájdalmas szorítást érzett. Sajnálta őket. De miért neki kellene elszenvednie a felnőttek felelőtlenségét?
— Nem én hoztam őket ide — felelte halkan, de határozottan.
— Csak pihenni szerettünk volna! — Eszter felkapta a síró kislányt. — Ez akkora bűn?
— Pihenni lehet. De nem itt.
— Akkor mégis hol? — tört ki Gáborból. — Nincs pénzünk bérelni semmit. A fizetésünk alig elég, hitelek nyomnak minket, lakáshitelt fizetünk. Egy teljes éven át tettünk félre, hogy legalább ennyi jusson a gyerekeknek!
— Ez továbbra sem az én terhem — felelte Dóra.
Mégis, ahogy jobban megnézte őket, észrevette a fáradtságot Gábor arcán, a mély karikákat a szeme alatt, az elnyűtt inget, amelynek ujján folt éktelenkedett. Eszter ruhái is megkoptak, haja egyenetlenül volt levágva, mintha saját maga igazította volna tükör előtt.
— Dóra — mondta Eszter csendesebben, miközben ringatta a kislányt. — Próbáld megérteni. A gyerekek egész évben erre készültek. Megígértük nekik ezt a nyarat.
Dóra tekintete megkeményedett.
— Megígértétek nekik valaki más házát?