— Ne csavard ki a szavaimat — csattant fel Dóra. — Legközelebb talán valaki más kocsiját ígéritek oda a gyerekeknek?
— Ez teljesen más! — tiltakozott Eszter.
— Ugyan miért lenne más? A lényeg ugyanaz: olyasmit használtok, ami nem a tiétek, anélkül hogy megkérdeznétek.
Eszter hirtelen lehuppant egy székre, és a tenyerébe temette az arcát. A válla rázkódott a sírástól.
— Én csak… — tört ki belőle. — Borzasztóan kimerültem. A munkától, a folytonos számolgatástól, attól, hogy a gyerekeknek mindig nemet kell mondani. Amikor Gábor előállt ezzel az ötlettel, menedéknek tűnt. Két hét, amikor végre nem kell szégyenkezni amiatt, hogy semmink sincs…
Dóra némán figyelte a jelenetet: a zokogó nőt, a megszeppent gyerekeket, a tanácstalanul toporgó férfit. A szíve mélyén felvillant némi együttérzés, de a harag erősebb volt.
A látvány valóban szomorú volt: egy család, amely képtelen saját nyaralást finanszírozni, ezért más otthonába költözik be. De vajon a nélkülözés felmentés? Attól, hogy valaki szűkösen él, még nem lesz joga más tulajdonához.
— Eszter — szólalt meg végül.
A nő felpillantott, szemei vörösek voltak a sírástól.
— Igen?
— Hol dolgoztok pontosan? És mennyi a havi bevételetek?
Eszter megtörölte az orrát.
— Óvónő vagyok egy kerületi intézményben. Gábor egy üzemben dolgozik szerelőként. Én ötvenkettőt viszek haza, ő hatvannyolcat.
— Az együtt több mint százezer forint — jegyezte meg Dóra higgadtan. — Nem tragikus összeg.
Eszter keserűen felnevetett.
— Nem tragikus? A lakáshitel negyvenötezer havonta. A rezsi nyolc. Az óvoda tizenkettő. És akkor még nem vettünk ennivalót, ruhát, gyógyszert… Hónap végén alig marad pár ezer.
— Ettől még nem válik jogossá, hogy ideköltözzetek.
— Nem törtünk be! — lépett közbe Gábor. — Gábor adta a kulcsot. Azt mondta, neked nincs ellene kifogásod!
— Gábor? — Dóra felvonta a szemöldökét. — Mióta rendelkezik ő az én házam fölött?
— De hát ő a volt férjed…
— Pontosan. A múlt része. Ehhez az ingatlanhoz semmi köze.
Gábor mondani akart még valamit, de Dóra felemelte a kezét.
— Nincs több vita. Fáradt vagyok, és a saját otthonomban szeretnék pihenni. Ma este elmentek. Ez nem kérés.
— Dóra…
— A döntés végleges.
Sarkon fordult, és kilépett a konyhából. A folyosón megállt egy pillanatra; tompa suttogás szűrődött ki, a gyerekek hüppögtek. Hosszú éjszaka elé nézett — a saját házában, amelyet mások foglaltak el. És másnap reggel még intézkednie is kell.
Amikor belépett a hálószobába — az ő hálószobájába —, gyerekholmik hevertek az ágyán. Apró pólók, rövidnadrágok, zoknik szanaszét. Az éjjeliszekrényen félig üres palack és esti mesekönyvek. Nyoma sem volt annak, hogy ez valaha az ő csendes menedéke volt; minden azt jelezte, hogy Eszter gyerekei itt aludtak.
— Elnézést… — hallatszott egy bizonytalan férfihang a háta mögül.
Megfordult. Gábor állt az ajtóban, lehajtott fejjel.
— Most… most rögtön össze kell pakolnunk? — kérdezte halkan.
— Igen. Azonnal.
— De hová menjünk ilyenkor? A környéken nincs szabad szállás.
— Ez nem az én problémám.
Gábor még tétovázott, aztán szó nélkül eltűnt. Hamarosan csomagolás zaja töltötte be a házat. Dóra leült az ágy szélére, és kibámult az ablakon. Odakint teljesen besötétedett, a szomszédoknál sorra gyúltak fel a lámpák.
Talán túl szigorú? A gyerekek ártatlanok. És lehet, hogy Eszterék valóban nem láttak ebben semmi rosszat. De nem. Ez az ő tulajdona. Senki sem dönthet róla helyette.
Fél óra múltán minden készen állt. A gyerekek pizsamára húzott kabátban álmosan toporogtak. Eszter egy szatyorba gyömöszölte az utolsó ruhadarabokat, Gábor pedig némán hordta ki a csomagokat az autóhoz.
— Dóra — fordult hozzá Eszter, amikor már az ajtóban álltak. — Nem maradhatnánk legalább éjszakára? Reggel első dolgaink leszünk elmenni. Megígérem.
— Nem — felelte Dóra határozottan. — Most indultok.
— A gyerekek hullafáradtak! Márk egész nap biciklizett, Lilla még alig áll a lábán! Mit csináljunk éjjel?
— Ezen korábban kellett volna gondolkodnotok.
Eszter ajka megremegett, de nem szólt többet. Kilépett, majd az ajtóból még visszafordult.
— Csak így tovább. Nem véletlen, hogy egyedül maradtál.
Az ajtó hangosan csapódott. Dóra az ablakhoz ment. Látta, ahogy a család bepréseli a csomagokat a régi autóba. Márk sírva tiltakozott, Lilla nyűgösen kapaszkodott az apjába. Eszter ideges mozdulatokkal magyarázott valamit Gábornak.
Végül beindult a motor, és a kocsi lassan kihajtott a kapun. A hátsó lámpák vörös fénye még átvillant a fák között, aztán eltűnt az utcán. Dóra bezárta a kaput, majd visszalépett a házba.
Csend lett. Mély, szinte fájó csend.
Mégsem érzett megkönnyebbülést. Szobáról szobára járva összeszedte az itt felejtett apróságokat: egy hajcsatot, egy gumilabdát, egy félig kiszínezett füzetet. A fürdőszobában idegen fogkefék sorakoztak, a hűtőben tej és gyümölcs várta a gazdáját.
El kell tüntetnie mindent. Vagy elajándékozni.
Aznap éjjel sokáig forgolódott. Minden apró neszre felkapta a fejét. Mi van, ha visszajönnek? Mi van, ha maradt náluk még egy kulcs?
Reggel első dolga az volt, hogy felhívott egy lakatost. Az ötvenes éveiben járó, erős testalkatú férfi egy órán belül megérkezett szerszámosládájával.
— Teljes csere? — kérdezte, miközben felmérte az ajtót.
— Igen. A kapun is, a bejáraton is.
— Maradhattak régi kulcsok másnál?
— Igen. Ezért nem akarok kockáztatni.
A mester bólintott, és munkához látott. A fém csikorgott, a csavarhúzó koppant, ahogy kiszerelte a régi szerkezeteket. Két órával később minden a helyére került, és a ház végre ismét csak Dórához tartozott.