Bence az ablakhoz lépett, kifelé bámult az utcára, mintha onnan várna választ.
— És ezt mégis hogyan adom elő anyának? — kérdezte halkan.
— Holnap beadom a válókeresetet. És Leventét is magammal viszem.
A hangom nyugodt volt, de hajlíthatatlan. Láttam rajta, hogy felfogja: nem üres fenyegetés. Hét év kompromisszum és lenyelt sérelem után egyszerűen elfogytam. Nem maradhatok olyan lakásban, ahol mindig csak megtűrt személy voltam.
Hosszú csend után megszólalt:
— Rendben. Holnap elintézzük.
Visszasétáltunk a nappaliba. Katalin a kanapén ült, arca még mindig sértett és dacos.
— Anya — fordult hozzá Bence —, kérem a kulcsokat.
— Tessék?
— A lakás kulcsait. Add ide.
— Bence, te megőrültél?
— Ez így nem mehet tovább. Annának igaza van. Ez a mi közös otthonunk.
Katalin arca elfehéredett.
— Tehát kiraksz engem? Miatta?
— Senki nem rak ki — felelte Bence fáradtan. — De a kulcsokat add át. És kérj bocsánatot Anna szüleitől.
— Azt már nem!
— Akkor ne gyere többet.
Reszkető ujjal kotorászott a táskájában, majd a kulcscsomót az asztalra dobta.
— Jól van! Majd meglátjuk, mire mész anya nélkül! Ez az asszony úgyis elsőként fordít hátat, ha baj lesz!
Azzal kivágta az ajtót; a csapódástól még az ablaküveg is beleremegett.
Súlyos csend telepedett a lakásra.
A szüleim az előszobában toporogtak zavartan.
— Ne haragudjatok rá — mondtam halkan. — Legyetek nyugodtan itt. Ez a ti helyetek is.
Anyu magához ölelt.
— Kislányom, talán túl messzire mentél…
— Nem. Ezt már régen meg kellett volna lépnem.
Másnap Bencével felkerestük a közjegyzőt. Az iratok aláírása után a lakás fele hivatalosan is az én nevemre került. Többé nem éreztem magam átutazónak a saját falai között. Papíron is részem lett benne.
Katalin három napig hallgatott. Aztán sírva hívta fel Bencét.
— Fiam, én nem így gondoltam… Csak féltettelek…
— Anya, gyere át — mondta neki Bence. — De tartsd tiszteletben Annát.
Megjelent egy tortával és egy csokor virággal. A bocsánatkérése erőltetett volt, a hangja mesterkélt, mégis kimondta a szavakat a szüleim előtt.
— Ideges voltam — mentegetőzött. — Tudják, az ember idősen könnyen túlreagál dolgokat.
A szüleim természetükből fakadóan megbocsátottak. Mindig is békességre törekedtek.
De onnantól más szabályok szerint működtünk. Katalin előre telefonált, ha jönni akart. Nem tett többé célzásokat arra, hogyan vezetek háztartást. És nem hívott „átmeneti lakónak” — egyszerűen Annának szólított.
Egy hónappal később, amikor a szüleim ismét eljöttek — Levente születésnapjára, aki ősszel már iskolás lesz — senki nem éreztette velük, hogy terhükre vannak. Katalin még a terítékek elrendezésében is segített.
— Jól döntöttél — súgta anyu a konyhában, amikor kettesben maradtunk. — Nem kellett volna ennyit várni.
— Tudom. De legalább most megtettem.
Azóta Katalin más szemmel néz rám. Rájött, milyen közel került ahhoz, hogy elveszítse a fiát és az unokáját. Amikor megpróbálta kiszorítani a szüleimet, majdnem a saját családját szakította szét.
Most már tisztában van vele: ebben a lakásban nem vendég vagyok. Én vagyok az egyik tulajdonos. És a ház asszonya.