A kiabálás egyre élesebben hasított végig a folyosón.
— Ne rendezkedjenek be itt! Van saját lányuk, majd ő eltartja magukat!
Remegő kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, és beléptem. Az előszobában ott álltak a szüleim, zavartan, mintha idegen lakásba tévedtek volna. Anyu arcán könnyek csorogtak. A gyerekszobából Levente kétségbeesett sírása hallatszott.
— Katalin, mégis mi ez az egész? — kérdeztem fojtott hangon.
Felém perdült, arca lángolt a dühtől.
— Inkább őket kérdezd! Úgy döntöttek, ideköltöznek! Azt hiszik, ez egy panzió? Ez magánlakás!
— Ez a mi otthonunk! — csattantam fel. — Bencéé és az enyém! A szüleim pedig az én meghívott vendégeim!
— A tiéd? — tört ki belőle egy éles nevetés. — Ugyan már! Van bármi a neveden? Egy papír is? Nincs! Minden az én fiamé. Itt én mondom meg, mi hogyan lesz!
Anyu odalépett hozzám, megszorította a karom.
— Annácska, hagyd… elmegyünk inkább egy hotelbe…
— Szó sem lehet róla! — vontam magamhoz. — Katalin, azonnal kérjen bocsánatot!
— Bocsánatot? Nekem? Inkább ők kérjenek a tolakodásukért!
Ekkor kivágódott az ajtó: Bence érkezett. Az arca komor volt, már a levegőből érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.
— Anya, mit művelsz?
— A saját házamat védem, fiam! Ezek itt be akarnak költözni!
— Ők vendégek. Egy hétre jöttek.
— Egy hét! Aztán majd itt ragadnak! Ismerem az ilyesmit!
Nem bírtam tovább hallgatni, a gyerekszobába siettem. Levente az ágy szélén ült, piros szemmel szipogott, Gábor apu a haját simogatta.
— Anya, miért kiabált Katalin nagyi Erzsébet mamáékkal? — kérdezte remegő hangon.
Összeszorult a torkom.
— Néha a felnőttek sem értenek egyet, kicsim. De megoldjuk.
— Erzsébet mama és Gábor papa elmennek?
— Nem, szívem. Itt maradnak, ahogy megbeszéltük.
Visszamentem a nappaliba. Bence próbálta csillapítani az anyját.
— Anya, ez így nincs rendben.
— Nincs rendben? Az rendben van, hogy senki sem szólt nekem? Csak úgy idehozták őket!
— Nem „őket”. Anna szülei.
— Számomra idegenek!
Bence karjához értem.
— Beszélnünk kell. Most.
A konyhába mentünk, becsuktam az ajtót, hogy ne hallják.
— Bence, elég volt. Vagy végleg rendezed ezt az egészet az anyáddal, vagy én megyek.
— Anna, ne döntsd elhamarkodottan…
— Ez nem hirtelen ötlet! Kidobta a szüleimet az utcára! A fiunk előtt rendezett jelenetet! Meddig kell ezt még eltűrnöm?
— Csak félti a lakást…
— Ne védd! — suttogtam, de a hangom keményebb volt, mint valaha. — Ha most nem veszed el tőle a kulcsot, és nem intézed el, hogy a lakás fele az én nevemre kerüljön, beadom a válókeresetet.
Elsápadt.
— Anna…
— Hét éve nyelem a megaláztatásokat! A szüleim az utolsó megtakarításukat tették bele a felújításba, most pedig úgy bánnak velük, mintha betolakodók lennének!
— De ezek jogi kérdések…
— Nem formaság. Biztonság. Tudni akarom, hogy ez az otthonom. Hogy nem egy megtűrt vendég vagyok a saját életemben.
Bence némán állt előttem, és láttam rajta, hogy most először érti meg igazán, milyen mélyre jutottunk.