— Anna, mégis mit csinálsz ebből az egészből? — sóhajt fel végül. — Ő az anyám. Idős asszony, egyedül él. Ráadásul a lakás tényleg a nagymamám után maradt rám…
— Bence! — nem bírom tovább, utánanyúlok, hogy végre rám nézzen. — Hét éve vagyunk házasok. Van egy fiunk. Ez az otthonunk, nem egy átmeneti albérlet!
— Persze, hogy a miénk — legyint türelmetlenül. — De anyának abban igaza van, hogy hivatalosan az én nevemen van az ingatlan. Amíg egyedül laktam itt, természetes volt, hogy bármikor bejöhetett. Ehhez szokott hozzá.
A gyomrom görcsbe rándul.
— Akkor írasd a felét az én nevemre is. Legyen papírunk róla. Hivatalosan.
Úgy kapja fel a fejét, mintha kellemetlen fájdalom hasított volna belé.
— Miért kell ezt túlbonyolítani? Minek ez a papírozás? Szeretjük egymást, nem?
Szeretjük… Igen, talán így van. De lassan kezdem megérteni, hogy az érzelmek és a tulajdoni lap nem ugyanaz a kategória. Ezt a különbséget korábban nem láttam ilyen élesen.
Egy héttel később megérkeznek a szüleim. Tíz napra jönnek, hogy Leventére vigyázzanak, amíg mi dolgozunk. Egyszerű, dolgos emberek: apa egész életében a gyárban húzta az igát, anya kórházban ápolónő. Mégis, ha segítség kellett, mindig rájuk számíthattunk. Amikor felújítottuk a fürdőszobát, adtak kétszázezer forintot. Az új bútorokra még egyszer százezret. Amikor Levente hosszabban betegeskedett, megint ők álltak mellénk anyagilag.
— De jó, hogy itt vagytok — ölelem át anyát az ajtóban. — Levente már napok óta számolja, mikor jöttök.
— Csak nehogy terhet jelentsünk — mondja apa bizonytalanul, miközben körbenéz a lakásban. — Így is szűkösen vagytok.
— Ugyan már! Ez a mi otthonunk. A családunké. Érezzétek magatokat nálunk úgy, mintha a sajátotok lenne.
Bence udvariasan, szinte túlzott figyelmességgel fogadja őket. Mindig tisztelte a szüleimet, hálás is a támogatásukért. Mégis látom rajta a feszültséget. Félrevonul, és felhívja Katalint.
— Anya, Anna szülei itt lesznek egy hétig… Igen… Nem, minden rendben… Értem.
Másnap mindkettőnknek dolgoznia kell. A szüleim maradnak Leventével: mesélnek neki, társasoznak, főznek. A kisfiam sugárzik az örömtől. Erzsébet nagyi állatokról szóló történeteket talál ki, Gábor papa pedig kártyatrükkökkel kápráztatja el.
Az utazási irodában ülök, amikor fél kettő körül megszólal a telefonom. Anya hív. A hangja remeg.
— Annácskám… itt van az anyósod. Azt kiabálja, hogy engedély nélkül költöztünk be…
Elszorul a torkom.
— Anya, miről beszélsz? Mi történik ott?
— Azt mondja, azonnal pakoljunk össze, és menjünk el. Hogy ez az ő lakása, és senkit nem hívott ide…
A háttérből élesen hallatszik Katalin hangja:
— Csak úgy betoppantak! Azt hiszik, bárhol berendezkedhetnek? Ez magántulajdon!
— Anya, maradj nyugodt, indulok haza. Add oda neki a telefont.
— Nem hajlandó beszélni veled. Nagyon fel van dúlva… Levente megijedt…
— Hol van a kisfiam?
— A szobájában, Gábor vele van.
Azonnal félreteszek mindent az irodában, és rohanok. Útközben felhívom Bencét.
— Az anyád éppen kirakja a szüleimet a lakásból!
— Micsoda?! Anna, indulok én is!
— És most azonnal vedd vissza tőle a kulcsot! Elég volt!
A szokásos egyórás út helyett fél óra alatt érek haza. Amikor a ház elé fordulok, meglátom a járdán a szüleim bőröndjeit. A bőröndöket. Kidobta a holmijukat az utcára.
Felrohanok a lépcsőn, a szívem a torkomban dobog, és már a folyosón hallom a kiabálást a nyitott ajtón keresztül.