Anyósom távollétemben egyszerűen kirakta a szüleimet a saját lakásomból – és végül ezzel saját magának ártott a legtöbbet.
Hét esztendő telt el. Hét éve lakom ebben a lakásban, hét éve kelek minden reggel Bence mellett, és ugyanennyi ideje viselem el Katalin csípős megjegyzéseit. Újra és újra ugyanazt hallgatom: „A kis odúdból estél be ide, és máris kész otthonba csöppentél.” Soha nem mulasztja el éreztetni velem, hogy szerinte idegen vagyok itt.
— Anna, már megint tele a mosogató — jegyzi meg, miközben belép a konyhába, ahogy szokott: kopogás nélkül, előzetes szó nélkül. Van kulcsa. Bence még az esküvő előtt adta neki. Számtalanszor kértem, hogy kérje vissza, de mindig csak legyintett: „Ugyan, az anyámról van szó.”
— Ebéd után akartam elmosni — felelem halkan, tekintetem a tányéromon pihen. Ötéves fiunk, Levente mellettem ül, komolyan kanalazza a kását, de közben a nagymamáját figyeli. A gyerekek azonnal megérzik a levegő vibrálását.
— Akartad… — horkant fel Katalin. — Nálad minden csak terv marad. Aztán Bence hullafáradtan hazaér, és ez a káosz fogadja. Az legalább vigasz, hogy a gyerek rendesen fejlődik, nem rád hasonlít.
Az asztal alatt ökölbe szorul a kezem. Nem rám hasonlít? Én virrasztok mellette, ha belázasodik. Én olvasok neki esténként, én rakok vele várat a szőnyegen. Az óvodába is én írattam be, és minden szülői értekezleten ott ülök. Mégis csendben maradok. Ahogy mindig.
Katalin úgy méri végig a konyhát, mintha ő lenne a ház úrnője. Pedig valaha ő is kívülálló volt. A nyolcvanas években Makó környékéről költözött Debrecenbe, és ott ment férjhez Bence apjához. Erről azonban mélyen hallgat. Ma már tősgyökeres debreceninek tartja magát, engem pedig csak „panelből jött vidéki lánynak” nevez.
— Ez a lakás Bence nagymamájától maradt ránk — kezdi a jól ismert tirádát. — Te itt legfeljebb átmeneti lakó vagy. Egy vendég.
„Vendég.” Hetedik éve bélyegez így. Vendég, aki megszülte az unokáját, aki munkából rohan haza minden nap, és aki az összes félretett pénzét a felújításba ölte.
— Katalin, elég — sóhajtok.
— Nem vagyok az anyád! Katalin vagyok. És ne feledd: én vagyok az idősebb, tehát én döntöm el, mi hogyan legyen ebben a házban.
Levente elhúzza a száját, majd félretolja a tányérját.
— Nagyi, miért bántod anyát?
— Egyél szépen, kicsim. Anyukádnak pedig meg kellene tanulnia, hogyan kell rendet tartani.
Aznap este, amikor Bence hazaér a munkából, ismét megpróbálom szóba hozni a dolgot.
— Bence, ez így tarthatatlan. Anyád akkor jön be, amikor csak akar, leszid, megaláz a gyerek előtt. Kérlek, vedd vissza tőle a kulcsot.
Lehajol, kibújik a cipőjéből, és még csak rám sem pillant.
— Anna, ugyan mit akarsz ebből kihozni? — kérdezi fáradt hangon, és már előre érzem, hogy ebből megint nem az lesz, amiben reménykedem.