Benedek az anyja kezét fogta meg, majd még egyszer az apjára nézett.
– Maradj csak itt, ha akarsz, „gazda” – mondta halkan, a gyerekekre nem jellemző komolysággal. – Gyere, anya.
Sarkon fordultak, és minden jelenet nélkül kisétáltak a lakásból. A lépteik visszhangja lassan elhalt a lépcsőházban.
András és Mária ott maradtak a csupasz, hideg falak között. A félkész lakás inkább emlékeztetett egy üres raktárra, mint otthonra: huzat járta át, a beton szaga még mindig érezhető volt.
– Andriskám… – szólalt meg az asszony reszkető hangon. – Menjünk inkább hozzám. Nálam legalább van egy kanapé. Itt megfagyok ebben a huzatban.
András fáradtan rogyott le a földre, hátát a falnak vetve.
– Mivel menjünk, anya? – kérdezte tompán. – A bank letiltotta a kártyámat.
Hat hónap telt el.
Eszter egy barátságos, napfényes kávézóban ült, ujjai lassan kavargatták a habos cappuccinót. Benedek már nagyobb volt, mint amikor eljöttek: önállóan ült a kis székében, és komoly arccal rajzolt az asztalra készített papíron.
A telefonja halkan pittyent. Értesítés érkezett a gyermektartásról. Az összeg annyira csekély volt, hogy inkább jelképesnek tűnt, mint valódi segítségnek. Eszter csak egy pillantást vetett rá, majd lezárta a képernyőt.
Nem sokkal később újabb üzenet futott be, ezúttal a régi szomszédasszonytól.
„Szia, Eszter! Képzeld, András kiadta a lakást egy építőbrigádnak. Legalább tizenöten laknak ott, matracokon alszanak egymás mellett. Alig kér tőlük pénzt, csak hogy a tartozásait törlessze. Ő meg visszaköltözött Máriához. Állítólag folyton veszekednek a pénzen.”
Eszter ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg. Nem káröröm volt ez, inkább megkönnyebbülés. Időben csukta be maga mögött azt az ajtót, amely mögött már nem várt rá sem tisztelet, sem biztonság. A legfontosabbat vitte magával: a saját méltóságát és a fiát.
Az egykori „élet ura” most mások matracai fölött szedett be aprópénzt, hogy túléljen, miközben egy idegennek ható, üres betonlakás emléke maradt az egykori nagyravágyásából.
Eszter megsimította Benedek vállát, eligazította rajta a pulóvert, majd kinézett az ablakon. Az utcán emberek siettek, autók suhantak el – minden ment tovább a maga rendjén.
A táskájában ott lapult egy kulcscsomó. Egy új lakás kulcsai. Nem volt hatalmas, nem volt fényűző, de az övé volt. Az a hely, ahol nem parancsok és fenyegetések szabják meg a szabályokat, hanem kölcsönös tisztelet.
És abba az ajtóba többé nem léphet be senki, aki az ő kárára akarja felépíteni a saját birodalmát.