István nem kérdezett többet. A hangja rövid és határozott maradt.
— Értettem. Egy órán belül ott vagyunk.
Nem telt bele annyi sem, és már fel is gördültek a teherautók a ház elé. István belépett a lakásba, végignézett sápadt lányán, majd tekintete megakadt Eszter csuklóján, ahol a bőr még vörösen árulkodott a reggeli szorításról. Nem tett megjegyzést. Csak biccentett az egyik, munkaruhába öltözött, erős testalkatú férfinak.
— Kezdhetjük. Minden eltűnik, amit mi tettünk ide. A betonig vissza.
Az emberei fegyelmezetten, összehangoltan láttak munkához. Nem dühből dolgoztak, hanem higgadt alapossággal — mintha nemcsak tárgyakat, hanem valaki túlburjánzott önteltségét bontanák vissza darabokra.
Először Eszter személyes holmijait vitték ki: ruhákat, könyveket, edényeket, Benedek játékait. Aztán sorra került a bútorzat. Amikor a folyosón álló hatalmas gardróbot elmozdították, alatta előbukkantak a régi, egyenetlen falak, rajtuk megfakult, virágmintás tapétamaradványokkal. Eszter az ajtó mellett ült, ölében a kisfiával, és némán figyelte, ahogy a gondosan felépített kényelem rétegről rétegre semmivé válik.
Felszedték a padlóburkolatot is. A deszkák recsegve váltak le, porfelhőt kavarva. Leszerelték a beltéri ajtókat, csupasz nyílásokat hagyva maguk után. A nehéz függönyök eltűntek, és velük együtt pergő vakolat hullott a falakról.
A fürdőszobából kikerült a mosógép, lecsavarozták a mosdót.
— István, mi legyen a csapokkal? — kérdezte az egyik munkás.
— A régi csaptelep a kocsiban van, tegyétek vissza. A konyhában pedig zárjátok le a csöveket. A mosogatót visszük.
A konyha bontása volt a legidőigényesebb. Amikor leemelték a felső szekrényeket, majd kivitték a gépeket, a helyiség kongó, üres dobozzá változott. Eszter maga csavarta ki a csillárokból az égőket, egyetlen halvány foglalatot hagyva csak a folyosón.
Öt óra körül a lakásban már kizárólag az építési por és a nyirkos falak szaga érződött. András életének díszleteiből nem maradt más, csak a csupasz valóság.
Ekkor megszólalt Eszter telefonja. A férje hívta.
— Na, kész a vacsora? — kérdezte könnyed, elégedett hangon.
— Igen. Különleges meglepetéssel várlak.
— Rendben legyen. Anyával húsz perc múlva ott vagyunk.
Eszter szó nélkül bontotta a vonalat. Benedeket az apja karjába adta. A saját kulcsait gondosan letette a porlepte ablakpárkányra.
Nem mentek el messzire. Csak felmentek egy emelettel feljebb, és ott maradtak. Látni akarta a befejezést.
András és Mária pontosan érkeztek. A férfi a lépcsőn felfelé menet lazán pörgette az ujján a kulcstartóját, mögötte az anyja kapkodta a levegőt.
— Még fiatal ez a lány — mondta Mária hangosan, hogy az egész lépcsőház hallja. — Fegyelmezni kell, Andriskám. Keményebben bánj vele.
— Reggel már elmagyaráztam neki a dolgokat — vigyorgott András. — Mostantól szófogadó lesz.
Vállával nekifeszült a bejárati ajtónak.
— Menj csak, mama. Gyorsan bocsánatot kérek, aztán rohan teríteni — tette hozzá, és előreengedte Máriát.
Az ajtó kitárult.
— Eszter! Itt vagyunk! Hol a vacsora? — kiáltotta be András, majd egy lépés után megtorpant a sötétben.
Az anyja lendületből nekiment a hátának.
— Miért van itt ilyen sötét? Kapcsoljon már lámpát!
András ingerülten tapogatózni kezdett a falon kapcsoló után kutatva, de az ujjai érdes betonba és egy szigetelőszalaggal betekert vezetékbe ütköztek.
Előkapta a telefonját, felkapcsolta a zseblámpát, és maga elé irányította a fényt.
A sugár végigsiklott a tégláig lecsupaszított falakon, megállt a folyosón tátongó ürességen, ahol egykor a hatalmas szekrény állt, majd továbbvillant a nappali felé, ahol már semmi sem tompította a visszhangot.