— Teljesen megsüketültél a nagy babázásban? Hozzád beszélek, vedd már le azt a tűzről!
András ingerülten a fazék felé bökött, amelyben a gyereknek főtt a zöldség. A konyha közepén állt, nadrágszíját húzta meg, és úgy nézett a feleségére, mintha csak útban lenne.
— Hat órára csillognia kell mindennek. És készíts rendes vacsorát is. Süsd meg a húst a sütőben, csinálj két salátát. Mária jön, ő nem kér a te diétás cukkinidből.
Eszter megdermedt a konyharuhával a kezében. A levegőt elárasztotta András erős parfümjének illata. A nyolc hónapos Benedek, aki az éjszaka a fogzása miatt alig hagyta őket aludni, most csendesen mocorgott a járókában, bármelyik pillanatban sírásra készen.
— András, a kicsi nincs jól — mondta halkan, nagy erőfeszítéssel uralkodva magán. — Egész éjjel fent voltam vele, hajnali három óta talpon vagyok. Nem bírok most lakomát főzni és felmosni az egész lakást. Rendelj inkább ételt.
A férfi egy lépéssel közelebb ment. Arca elvörösödött az indulattól. Kitépte Eszter kezéből a konyharuhát, az asztalra hajította, és a karját is felemelte. A nő ösztönösen összerezzent, vállai közé húzta a fejét, szemét lehunyta. A csapás végül elmaradt, de András durván megragadta a vállát, összegyűrve a vékony pólót.
— Nem érdekel, mire hivatkozol — sziszegte fenyegetően fölé hajolva. — Én keresem a pénzt ebben a házban. Én tartalak el titeket. Úgyhogy teszed, amit mondok. És töröld le azt az arcot! Az én lakásom, az én szabályaim. Ha nem tetszik, pakolj és menj vissza apádhoz.
A bejárati ajtó csapódása megremegtette a falakat. Benedek ijedten összerezzent, majd kattanva zárult a zár.
Eszter lassan leült egy székre. A válla sajgott, de belül már nem érzett semmit. Nem jöttek könnyek, nem remegett. Csak egy tiszta gondolat maradt: eddig tartott.
„Én tartalak el… az én lakásom…”
A lakást András a nagymamájától örökölte. Amikor ideköltöztek, minden kopott és sivár volt: foltos mennyezet, recsegő parketta, dohos, gyógyszerszagú levegő. „Az enyém, örülj, hogy itt lakhatsz” — ezt már Benedek születése előtt a fejéhez vágta.
András fizetése a számlákra, benzinre és az alapvető élelmiszerre volt elég. Az otthon melege azonban nem az ő érdeme volt.
Eszter körbenézett a konyhában. A beépített gépek, a tömörfa bútorok, a tágas nappaliban álló hatalmas kanapé, a fürdő modern felújítása — mindez István, az édesapja pénzéből valósult meg. Szó nélkül utalt, csak hogy az unokája megfelelő körülmények között nőhessen fel.
András esténként ezen a kanapén heverészett, és képes volt szemrehányást tenni egyetlen porszem miatt a tévéképernyőn. Meggyőződése volt, hogy a kényelem az ő érdeme, hiszen „beengedte” őket a saját négyzetmétereire.
De amit ma reggel tett, az mindenen túlment. Eszter ráébredt: ha most hallgat, holnap még súlyosabb lesz az ára.
Felvette a telefonját.
— Szia, apa.
— Szervusz, kislányom. Hogy van Benedek?
— Most elaludt. Apa… szükségem lenne a brigádodra az építkezésről. És néhány teherautóra is.
— A nyaralóhoz kell valamit szállítani?
— Nem. Visszaállítjuk András lakását az eredeti állapotába. Mindent elviszek, ami az enyém. És beadom a válópert.
A vonal túlsó végén csend lett. István soha nem avatkozott bele a lányáék életébe, de a hallgatása most súlyosabban hangzott bármilyen kérdésnél, és Eszter tudta, hogy hamarosan választ kap.