A fénycsóva lejjebb csúszott, és megállt a szürke, csupasz padlón. Nem maradt sem szőnyeg, sem kanapé, sem függöny. Csak kopár falak és az üres tér kongó visszhangja.
– Mi a fene… – suttogta András, majd bizonytalanul előrelépett. A cipője alatt hangosan roppant szét egy darab lehullott vakolat.
Berohantak a nappaliba, onnan a konyhába. A telefon lámpája ide-oda cikázott, de csak port, letépett tapétadarabokat és csupaszon meredező csöveket talált.
– Kiraboltak minket! András, mindent elvittek! – sikoltott Mária. – Hívd a rendőrséget! Még a mosogatót is kiszerelték!
András mozdulatlanul állt a kiürített konyha közepén. A fény egy papírlapra esett az ablakpárkányon. Odalépett, felkapta, és olvasni kezdte.
„Csak azt vittem el, ami az enyém. A te féltve őrzött négyzetmétereid érintetlenek, élvezd őket. A válókeresetet benyújtottam. A kulcsok az asztalon. Szép estét.”
– Hálátlan nőszemély – sziszegte. – Mama, mindent kipakolt. Érted? Mindent! Bútort, gépeket, még a padlót is felszedte!
Mária riadtan simult az ajtófélfához. A lakásban huzat keringett, hideg levegő csapta meg az arcukat.
– De akkor… miből iszunk teát? – kérdezte tanácstalanul. – András, itt fázom… mintha pince lenne alattunk.
– Nem tehette volna meg! – ordította a férfi. – Ez az én lakásom! Feljelentem!
– Nem ajánlom. Az ügyvédek manapság drágák, és neked még az előlegig sincs pénzed benzinre.
A nyugodt, kimért hang az előszoba felől érkezett. András összerezzent.
István lassan belépett. Mögötte Eszter állt, karjában az alvó Benedekkel.
– István… – András nagyot nyelt. A korábbi fölény egy pillanat alatt elpárolgott. – Mi ez az egész? Tegyék vissza a holmikat! Család vagyunk, közös vagyonról beszélünk!
– Közös? – István előhúzott egy vastag dossziét, és András lába elé dobta a poros padlóra. – Itt vannak a számlák. Minden ajtóról, minden festékesdobozról, az összes bútorról. Az én nevemen, az én bankszámlámról fizetve. Egyszerűen eljöttem, és elvittem, ami az enyém. Van még kérdés?
Mária próbált közbeszólni:
– De hát az unokáját hagyta itt ezen a kőkemény betonon!
Eszter előrelépett.
– A fiamnak van hol aludnia. A vidéki házunkban saját szobája van, játékokkal. A maga fia viszont – fordult Máriához – maradhat itt. Hiszen ez az ő birodalma. Gazdálkodjon a falaival. Ja, és András… a fürdőszobai csapot leszereltem. Visszatettem a régi darabot, amit a nagymamádtól örököltél. Rendesen csöpög, tegyél alá rongyot, különben eláztatod az alsó szomszédot.
András ekkor kezdte felfogni, milyen helyzetbe sodorta magát. A drága autó még mindig hitelre, a lakás üres és romos, mellette az anyja tanácstalanul toporgott a porban.
Erőltetett mosolyt próbált az arcára varázsolni.
– Eszter… ne csináld ezt. Reggel kiborultam, sok a gond a munkahelyemen. Tudod, hogy szeretlek titeket. Gyertek vissza. Mindent visszahozunk, elfelejtjük az egészet…
Eszter úgy nézett rá, mintha idegen lenne.
– Abban a pillanatban felejtettem el mindent, amikor kezet emeltél rám. Boldogulj most egyedül, András.