Az este a háromszobás lakásunkban úgy nyúlt el, mintha soha nem akarna véget érni. A külvárosi panelház ablakai már rég sötétek voltak, csak nálunk égett még a konyhában a villany. Az asztalnál ültem, céltalanul görgettem a híreket a telefonomon, miközben a konyha felől edénycsörgés hallatszott. Anna tett-vett odabent. Anyám, Erzsébet, velem szemben foglalt helyet, ajkait vékony csíkba préselte, ujjai idegesen kopogtak az asztalterítőn.
— Márk, nézz rá! — szólalt meg félhangosan, de úgy, hogy Anna biztosan hallja. — Reggeltől estig dolgozik, aztán hazajön, és már áll is be a konyhába. Egy mosoly? Egy kedves szó? Semmi. Mint egy árnyék.
Nem reagáltam. Anyámmal vitatkozni sosem volt kifizetődő. Apám halála után egyedül nevelt fel, ő harcolta ki ezt a lakást is, így amit mondott, az nálunk szentírásnak számított. Anna öt éve, amikor feleségül vettem, szó nélkül elfogadta ezt a rendet. Nem ellenkezett. Azóta is inkább hallgatott.
Sült krumpli és fasírt illata terjengett. Egyszerű vacsora, semmi különös. Mégis volt valami furcsa a levegőben. Anna szokatlanul sokáig motoszkált. Dobozokat tologatott, papírok zizegtek. Biztos a számláit rendezi — gondoltam. Könyvelőként állandóan iratokkal bajlódott.
— Mondtad neki, hogy rakjon rendet a konyhaszekrényben? — hajolt közelebb anyám. — Tegnap benéztem, tele van mindenféle mappával, oklevelekkel. Minek ez ide? Csak foglalja a helyet.
— Hagyd már, anya — morogtam fáradtan. — A munkájához kellenek.
— Ugyan már! — legyintett. — Az a nagy munka… Egész nap az irodában ül, és mit keres? Aprópénzt. Te hozod haza a pénzt. Ő meg? Se gyerek, se rendes háztartás.
A gyerek téma mindig érzékeny pont volt. Anyám naponta felhozta. Anna szerint előbb stabil alap kell, felelősségteljes munkája van, nem most van itt az ideje. Én nem erőltettem. Anyám viszont annál inkább.
— Nem is az az alkat — folytatta. — Nézd meg, milyen sovány, sápadt. Hogy akar így szülni? Én a te korodban már téged vártalak, közben dolgoztam, vittem a háztartást. Ő meg… hagyjuk.
— Elég, anya — szóltam rá halkan. — Meghallja.
— Hallja csak! Igazat mondok! — csattant fel. — Harmincöt éves vagy, és még mindig az orrodnál fogva vezet. Miféle feleség ez?
Aznap a munkahelyemen is letolt a főnök egy jelentés miatt, amit állítólag késve adtam le. Dühösen értem haza, csak enni akartam és aludni. De anyám nem hagyta abba.
Egyszer csak más hangnemre váltott.
— Fiam, én a javadat akarom. Tudod, a bátyám után maradt az a kétszobás lakás a belvárosban. Felújított, jó környéken.
Felnéztem. Régóta ígérgette, hogy egyszer az enyém lesz.
— Tudom. És?
— Rád íratom. De csak egy feltétellel.
Sejtettem, mire megy ki a játék.
— Milyen feltétellel?
Fejével a konyha felé bökött.
— Tedd ki innen azt a haszontalant. Elegem van belőle. Se boldogság, se unoka. Ha elválasz, a lakás azonnal a tiéd. Találok neked rendes asszonyt. Van is jelöltem, egy ismerősöm lánya, jó családból. Gyerek, rend, minden meglesz. Anna minek?
Összeszorult bennem valami. A belvárosi lakás komoly dolog volt. Pénz, presztízs, biztonság. Anna… ő csendes volt, gondoskodó. De tény, gyerek nem volt, karrierje sem látványos.
— Ez így nem szép — hebegtem. — Öt éve együtt vagyunk.
— És mit kaptál tőle? — csapott az asztalra. — Semmit! Férfi vagy vagy sem? Dönts!
Ekkor nyílt a konyhaajtó. Anna behozta a gőzölgő ételt, letette az asztalra. Fakó köntös volt rajta, haja kontyba fogva. Fáradtnak tűnt. Ránk nézett. Tudta.
— Kész a vacsora — mondta halkan. — Erzsébet, szedjek?
— Majd én — vágta rá anyám.
Anna nem ült le. A tálalószekrény alsó fiókjából elővett néhány régi mappát, átkötve madzaggal, és a székre tette.
— Most eszünk — szóltam rá.
— Később — felelte, és a szemében valami új, szokatlan keménység villant.
Anyám felpattant.
— Hogy beszélsz a férjeddel? Ebben a házban én vagyok az úr! Márk az én fiam, te pedig csak eltűrt személy!
Anna kihúzta magát.
— Tudom, Erzsébet. Ezt öt éve hallgatom.
— Tönkretetted az életét! — kiabálta anyám. — A nyakán élsz!
— Anya, elég! — szakadt ki belőlem.
Anyám rám nézett, diadal csillant a szemében.
Anna rám emelte tekintetét. Várt.
— Menj vissza a konyhába — mondtam tompán. — Ne csinálj jelenetet.
Halványan elmosolyodott.
— Nem én csinálom.
Levette a kötényt, gondosan összehajtotta, majd az előszobába ment. Felvette a régi szövetkabátját.
— Hova mész? — kérdeztem.
— El. Hiszen ezt akarjátok. Pontosabban édesanyád. Te pedig mindig azt teszed, amit ő mond.
— Éjszaka van…
— Nem a te dolgod többé. — Az ajtókilincsre tette a kezét. — Jegyezd meg: nem azért megyek el, mert kitettél. Hanem mert te már rég becsuktad mögöttem az ajtót.
Kilépett. Mozdulni sem bírtam. Anyám odasietett.
— Csukd be! Még meggondolja magát!
Kimentem a folyosóra. Anna a lift előtt állt, egyenes háttal. Nem nézett vissza.
— Anna… — szólítottam.
A lift megérkezett. Beszállt, akkor fordult felém. Nem sírt. Nyugodt volt.
— Csukd be az ajtót, Márk. Meg ne fázzon anyukád.
A liftajtó összezárult.
Visszamentem. Anyám elégedetten mosolygott.
— Így a legjobb. Holnap zárat cserélünk. Nem jön vissza.
Leültem a nappaliban, a plafont bámultam. Valami nem stimmelt. Túl könnyen ment el. Mintha tudna valamit.
Pár perc múlva újra az ajtóhoz mentem, kinéztem a kukucskálón. A lépcsőház üres volt. A szívem mégis kalapált. Aztán megláttam lentebb, a lépcsőforduló ablakánál. A telefonját nézte, majd felpillantott a mi ajtónk irányába, és elmosolyodott. Nem nekem. Valami belső bizonyossággal. Aztán eltűnt lefelé.
23:45 volt.
Anyám teát töltött.
— Jól döntöttél — ismételgette.
A konyhában kihűlt az étel. Anna mappái ott hevertek a széken. Kibontottam az egyiket. Szerződések, banki kimutatások, befizetési igazolások. Nem értettem belőlük sokat. A pénzügyeket mindig ő intézte. Fogalmam sem volt, mennyivel tartozunk még az autó után.
— Dobd ki holnap — legyintett anyám. — Felesleges kacat.
Visszakötöttem a madzagot.
— Majd megnézzük.
Anyám azt mondta, hív egy ismerőst zárat cserélni. Nem tudtam, kiről beszél. Fáradt voltam kérdezősködni. Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre.
Eszembe jutott, amikor Anna lebeszélt egy kétes üzletről, amibe majdnem beszálltam egy régi barátommal, Gáborral. Ordítottam vele akkor, hogy ne szóljon bele. Egy hónap múlva Gábort csalásért letartóztatták. Én megmenekültem — miatta. Ő pedig egy szót sem szólt.
Vagy amikor anyám két éve kórházba került szívproblémával. Anna kivett szabadságot, napokon át mellette ült, etette, tisztába tette. Anyám akkor is morgott. Később csak annyit mondott nekem: „Fizesd ki neki a gondozást.” Anna úgy tett, mintha nem hallaná.
Eszembe jutott a cukrász álma is. Saját kis vállalkozást akart. Segítséget kért. Anyám kinevette. Én mellé álltam? Nem. Azt mondtam, maradjon a biztos állásnál. Akkor láttam először, ahogy kialszik a fény a szemében.
Hajnali három körül aludtam el. Négykor felriadtam. Halvány fény derengett a konyha felől. A lámpa vibrált az asztal felett. Kimentem. Üres volt minden. Az edények a mosogatóban, a mappák a széken.
Az ajtóhoz léptem. A zár rendben volt. Visszafordulva levertem egy kabátot a fogasról. Lehajoltam érte, és akkor vettem észre valamit.
A kulcsos polc üres volt.
Az autó kulcsa. Az én kulcsom. Nem volt ott.
A szívem kihagyott egy ütemet. Lázas sietséggel átkutattam a polcot, benéztem a cipők alá, a kabátok zsebébe. Semmi. A gyomrom görcsbe rándult. Aztán beviharzottam a nappaliba, felkapcsoltam a villanyt, és a szekrényhez léptem. A felső polcon, egy cipősdobozban tartottam az útlevelemet és a fontos iratokat. A doboz ott volt a helyén… és ahogy remegő kézzel leemeltem, különös előérzet szorította össze a mellkasomat, mert hirtelen attól féltem, hogy nemcsak a kulcs tűnt el ebből a lakásból.