A végrehajtók a bejáratnál maradtak, némán figyeltek. Az egyikük az órájára pillantott, majd száraz hangon közölte:
– Negyven percük maradt.
Hirtelen bevillant, hogy anyámnak van még egy lakása – a bátyjáé volt valaha, arról beszélt korábban. A papírok azonban eltűntek. A kulcsok talán szintén. De mi van, ha mégsem adták el? Mi van, ha Anna nem nyúlt hozzá?
– Anya, a nagybátyám lakásának a kulcsa hol van? – fordultam felé.
– Nálam volt… – kezdte, és idegesen végigtapogatta a kabátja zsebeit. – A széfben tartottam… de a széf üres.
Lehunytam a szemem. Tehát az is odalett. Vagy már eladták, vagy a papírok tűntek el, hogy később értékesíthessék.
Egy órával később két sporttáskával és egy szakadozott szatyorral álltunk az udvaron. Hideg szemerkélő eső hullott. Anyám a köntösére kapta rá a régi kabátját, és vacogva húzta össze magán. Felnéztem az ötödik emeleti ablakokra. Nehezen hittem el, hogy többé nincs közünk hozzájuk.
– Most hová menjünk? – kérdezte kétségbeesetten.
– Fogalmam sincs – feleltem.
Ekkor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Anna neve villogott. A szívem kihagyott egy ütemet. Felvettem.
– Igen? – rekedten szóltam bele.
– Márk – mondta fáradt, mégis higgadt hangon. – Tudom, hogy kiraktak titeket. Ne hívogass, és ne kérj semmit. A nagybátyád lakása a tiétek. Nem adtam el. A papírok nálam vannak, és akkor adom át, ha anyád írásban lemond minden követelésről. A nevedre felvett hitelt is kifizettem, nem akartam, hogy adós maradj. Az autó az irodám mélygarázsában áll, a kulcs a portán. Vidd el.
Nem jött ki hang a torkomon.
– Hallasz? – kérdezte.
– Igen.
– Nem bosszút akartam, Márk. Csak azt, hogy végre lásd, ki vagy te, és ki vagyok én. Mindig az anyádat választottad. Öt évig vártam, hogy észrevedd, hogyan aláz, és hogyan nézel át rajtam. Elfáradtam. Viszlát.
– Anna, várj! – kiáltottam. – Beszéljünk!
– Késő – felelte. – A válóper beadva. Élj úgy, ahogy akarsz.
A vonal megszakadt.
A kijelző elsötétült a kezemben. Anyám reménykedve nézett rám.
– Mit mondott? Visszaad valamit? Pénzt?
Ránéztem, talán először úgy igazán.
– Az autó az irodájánál van – mondtam. – Menjünk érte. Aztán megnézzük a másik lakást.
– És aludni hol fogunk? – faggatott tovább.
– Nem tudom. Talán valamelyik ismerősödnél. Mondjuk annál a Lászlónál.
Összerezzent, és félrenézett. Megjegyeztem magamban a reakcióját, de most nem volt erőm boncolgatni.
Az eső egyre erősebben csapkodott, mire elértük a buszmegállót. Teljesen átáztunk. Taxit intettem, és Anna irodaházához mentünk – egy modern, üveghomlokzatú torony a belvárosban, ahol az elmúlt három évben dolgozott. Korábban sosem jártam ott.
A portán egy fiatal biztonsági őr fogadott.
– Anna? – kérdezett vissza. – Ma mondott fel. Itt hagyta a slusszkulcsot a férjének. Maga Márk?
Bólintottam. Átnyújtotta a kulcsot és a parkolókártyát.
Az autó érintetlenül állt a helyén. A régi, hitelre vett Ladám. Beültem a volán mögé, anyám hátra telepedett a csomagokkal. Az utastérben Anna parfümjének halvány illata lebegett. A kesztyűtartóban ott hevert a sminktáskája. A kormányt szorítottam, és próbáltam levegőt venni.
– Cím? – kérdeztem.
– Puskin utca tíz, harmadik emelet – hadarta anyám.
Az épület régi, magas belmagasságú ház volt. A lift nem működött, gyalog mentünk fel. A huszonötös lakás ajtaját egy negyvenes nő nyitotta ki, hajcsavarókkal a fején.
– Parancsol?
– A tulajdonost keressük – mondtam. – Ez a nagybátyám lakása.
– Én vagyok a tulaj – felelte hűvösen. – Fél éve vettem meg. Minden papír rendben, közjegyző előtt.
Elsötétült előttem a világ. Anyám falfehéren kapaszkodott a korlátba.
– Kitől? – kérdeztem.
– Egy fiatal nőtől, meghatalmazással járt el. Minden törvényes.
Az ajtó becsukódott.
– Hallottad? – fordultam anyámhoz. – Fél éve. Pont amikor beteg voltál, és aláírtál mindent.
– Nem tudtam! – kapta el a karomat. – Azt mondta, csak formai ügyintézés!
– Miféle ügyintézés? – csattantam fel. – Vakon írtál alá mindent?
Zokogni kezdett. Én lementem a lépcsőn, ő botladozva követett. Az autóban a kormányra csaptam. Nem fájt eléggé.
Tanácstalanul keringtem az utcákon. Az esőben minden idegennek tűnt. Az emberek siettek a dolgukra, nekünk viszont nem maradt semmink.
Ekkor eszembe jutott a boríték. Visszamentem Anna irodájához. A portás egy vastag, sárga borítékot adott át, rajta a nevemmel. Egy pendrive és egy rövid üzenet volt benne: „Meg akartál maradni az anyád mellett? Tedd. De nézd meg ezt.”
Egy csendes utcában álltam meg, és a telefonomhoz csatlakoztattam az eszközt. A képernyőn a konyhánk jelent meg. Anyám ült az asztalnál egy ősz hajú férfival. Hang nélkül beszélgettek, majd a következő felvételen már hallatszott a hang is.
– A lakást eladjuk, a pénz fele az enyém – mondta anyám a telefonba. – Azt a buta fiút meg az asszonyát meg kiforgatom. Ő mindig nekem hisz.
Megdermedtem.
Újabb jelenet: kávézóban ülnek ugyanazzal a férfival.
– László, ne kapkodj – magyarázta. – A végén mindent Márkra íratok. Addig meg dolgozzon csak a menyem. Ha szólok, úgyis kirakja.
Még több részlet: aláírás-hamisításról, ajándékozási szerződésről, arról, hogyan tereljék rám a gyanút.
Kikapcsoltam. Anyám sápadtan bámult rám.
– Magyarázat? – kérdeztem halkan.
– Hamisítvány! – tört ki belőle. – Anna koholta!
– Elég – vágtam rá.
Idegenként néztem rá. Az a nő, akit eddig feltétel nélkül védtem, éveken át manipulált.
– Ki ez a László? – kérdeztem.
Hallgatott.
– A szeretőd?
– Semmi közöd hozzá!
– De igen. Miatta ment tönkre minden.
Elindultam kifelé a városból. Egy erdőszéli parkolóban álltam meg. Rágyújtottam – öt éve nem dohányoztam. A nedves fák között lassan kisütött a nap.
Anna öt éven át tűrt. Én pedig nem vettem észre.
Visszaültem az autóba.
– Mit akarsz most? – kérdeztem anyámtól.
– Beszélek vele… megmagyarázom…
– Mit? A felvételeket?
Nem válaszolt.
Végül felhívtam a régi barátomat, Gábort. Befogadott pár napra. Este a konyhájában ülve elmondtam mindent. A felesége, Eszter, rideg tekintettel figyelte anyámat.
– Rendőrség? – kérdezte Gábor.
– Minden papír törvényes – feleltem. – Anna csak védekezett.
Csend telepedett ránk.
– Anya – szólaltam meg végül –, holnap elmész Lászlóhoz. Intézd el, amit főztél. Én pedig megkeresem Annát.
– Minek? – suttogta.
– Hogy bocsánatot kérjek. Ha másért nem, legalább ezért.
Az éjszaka hosszú volt. A plafont bámultam, és Anna hangja visszhangzott bennem. Reggel újra hívtam – továbbra sem volt elérhető.
Egy hónap telt el. Olyan harminc nap, amely fenekestül forgatta fel az életemet. Kivettem egy apró szobát egy külvárosi albérletben, nappal taxiztam, éjjel pedig azon törtem a fejem, hogyan találhatnám meg Annát, és van‑e még bármi esély arra, hogy egyszer a szemébe nézhessek.