Egy külvárosi, omladozó bérházban béreltem ki egy apró szobát. A falak vékonyak voltak, a folyosón állandóan káposztaszag terjengett, de nem érdekelt. Napközben taxiztam: embereket vittem tárgyalásra, óvodába, bevásárlóközpontba, és hallgattam, ahogy a hátsó ülésen az életükről beszélnek. Munkahelyi viták, gyereknevelési gondok, apró örömök – idegen sorsok moraja töltötte ki a csendet bennem. Csak egy hangot nem tudott elnyomni: Anna emlékét.
Erzsébet idősek otthonába került. Két héttel azután intéztem el, hogy Gábornál meghúztuk magunkat. Nem maradhattunk tovább a barátomnál, és anyám napról napra elviselhetetlenebb lett. Hol a szívére panaszkodott, hol sírt, majd követelte, hogy keressem meg azt a Lászlót, és hajtsam be rajta a pénzt.
Megkerestem.
László régi ismerőse volt anyámnak – még apám életében kezdtek viszonyt. Amikor számon kértem, eleinte tagadott, de amikor sarokba szorítottam a kérdéseimmel és megmutattam a felvételeket, megtört. Kiderült, hogy az egész lakáseladási ügylet anyám ötlete volt. A nagybátyám lakásának árából származó összeget elosztották egymás között, ám a nagyobb részt Erzsébet tette zsebre. Amikor borult a terv, László felszívódott: kivette a megtakarítását, és elköltözött a lányához egy másik városba. Anyám pedig hoppon maradt.
Nem sajnáltam.
Először éreztem azt, hogy semmi nem mozdul bennem, amikor ránézek – csak fáradtság. Tönkretette a házasságomat, szétzilálta az életemet. Miért? Olyan pénzért, amely végül úgyis kicsúszott a kezéből.
– Márk, ne hagyj itt – könyörgött az autóban, amikor az otthonba vittem. – Az anyád vagyok. Én neveltelek fel.
– Igen – feleltem higgadtan. – Azért, hogy egész életemben a bábud legyek. Ennek vége. Felnőttem.
Ott maradt a tiszta, de rideg intézmény falai között, más magányos öregek társaságában. Fizettem a díját a taxis keresetemből. Nem éhezett, nem fázott. De szeretni már nem tudtam.
Annát közben kétségbeesetten kerestem. Felhívtam minden közös ismerőst, végigjártam a régi helyeit. Senki sem tudott semmit. A munkahelyén csak annyit árultak el, hogy felmondott, és másik városba költözött. A pontos címet adatvédelemre hivatkozva nem közölték. Már-már feladtam, amikor egy esős estén, fuvar közben megláttam.
Egy buszmegállóban állt, kis bőrönddel a lábánál.
Először azt hittem, káprázik a szemem. De ő volt az. Ugyanabban a kopott kabátban, amelyben azon az éjjelen távozott. Csak az arca változott: eltűnt róla a kimerültség, helyét csendes nyugalom vette át.
Fékeztem, kiugrottam, odasiettem.
– Anna!
Megfordult. Meglepetés csillant a tekintetében – öröm nem.
– Márk… Mit keresel itt?
– Kerestelek. Egész hónapban. Beszélni akartam veled.
– Már nincs mit – felelte, és az utat figyelte. – Mindjárt jön a buszom.
– Kérlek, csak pár percet. Ülj be az autóba. Ne menj el anélkül, hogy meghallgatnál.
Rövid hallgatás után bólintott.
A kocsiban benzin és az ismerős, virágos parfüm illata keveredett.
– Hogy vagy? – kérdeztem esetlenül.
– Dolgozom. Albérletben lakom. Élek – felelte.
– Hol?
– Messze. És nem mondom meg.
Megértettem.
– Bocsánatot akarok kérni – kezdtem. – Azért, hogy nem álltam melléd. Hogy hagytam, hogy anyám megalázzon. Vak voltam.
Nem szólt.
– Tudok Lászlóról. És arról is, hogy anyám szervezte az egészet. Láttam a felvételeket. Te nem vagy sem tolvaj, sem csaló.
Elmosolyodott, de keserűen.
– A kamerákat nem bosszúból tettem fel – mondta. – Féltem. Anyád minden nap azt hajtogatta, hogy el fog üldözni, és már kész terve van. Tudni akartam, mire készül. Magam miatt… és miattad.
– Miattam?
– Láttam, hogyan rángat téged. Gyerekként kapaszkodtál minden szavába. Hiába próbáltalak felébreszteni, mindig őt választottad.
Igaza volt.
– A lakást nem veszem el – folytatta. – Papíron az enyém, de nem nyúlok hozzá. Küldök meghatalmazást, hogy intézhesd. Ha Erzsébet egyszer meghal, visszaíratom rád. Nem kell másé.
– És a nagybátyám lakása?
– Anyád adta el Lászlón keresztül. Én csak az iratoknál segítettem, mert azt hittem, nektek akar jót. A végén rám tolta volna az egészet. Bizonyítékom nincs, csak az aláírásom.
– A hitel? – kérdeztem.
– Igen, felvettem. Hogy megakadályozzalak abban az ostoba üzletben Gáborral. Tudtam, hogy átverés. Amikor letettél róla, én törlesztettem. Később átírattam rád, hogy a váláskor ne férhess hozzá a megtakarításaimhoz. Gyerekes húzás volt.
Szótlanul néztem rá. Miközben én hibáztam, ő próbált megóvni.
– Sajnálom – suttogtam.
– Neked még nem késő – felelte halkan. – Fiatal vagy. Kezdheted tiszta lappal. Nélkülem.
– És velünk mi lesz?
Megrázta a fejét.
– Én szerettelek. Öt évig vártam, hogy egyszer mellém állsz. De azon az éjjelen, amikor kitettél az ajtón… vége lett. Ma elutazom. Új város, új munka. Talán új társ.
Összeszorult a torkom.
– Boldog leszel?
– Megpróbálok az lenni. Te pedig menj el terápiára, és tanuld meg a saját életed élni.
Kiszállt. A busz befutott, ő felszállt. Az utolsó pillanatban visszanézett, intett. A jármű eltűnt a sarkon.
Sokáig ültem az üres utcán.
Végül az otthon felé vettem az irányt. Közöltem Erzsébettel, hogy ha nem ismeri be az igazat, és nem rendezi a tartozásokat, nem fizetek tovább feltétel nélkül. Nem leszek többé az eszköze.
– Hát így hálálod meg? – kiabálta.
– Nem hálát tagadok meg – mondtam. – Csak befejezem a szerepet, amit rám osztottál.
Ott hagytam.
Kifelé menet üzenetet kaptam Annától: a postaládában hagyta a lakáskulcsokat, az iratok a közjegyzőnél vannak.
Hazamentem. A lakás üres volt, az ő tárgyai eltűntek. A konyhaasztalon csak egy fénykép maradt: Anna mosolyog rajta, még a régi, gondtalan időkben.
Másnap felhívtam egy pszichológust.
A válás gyorsan lezajlott. Anna nem jött el, ügyvéd képviselte. Nem volt mit osztani: a lakás és az autó az én nevemen maradt.
Később eladtam azt a lakást. Túl sok fájdalmat őrzött. Vettem egy kisebb garzont egy új negyedben, távol a múlttól. Dolgoztam, terápiára jártam, lassan megtanultam egyedül dönteni.
Eltelt egy év.
Megismerkedtem Júliával, elvált volt, kisfiút nevelt. Nyugodt, kedves nő volt. Sétáltunk, beszélgettünk. Mellette békét éreztem – nem lángoló szerelmet, hanem csendes egyensúlyt.
Mégis, néha éjjel Anna jutott eszembe.
Egy nap a volt munkahelye előtt haladtam el. A bejáratnál megláttam. Elegáns kabátban lépett ki, mellette egy őszülő férfi. Az ajtót udvariasan kinyitotta neki, ő mosolyogva beszállt egy drága autóba.
Este felhívtam.
– Márk – szólt bele.
– Láttalak ma.
– A férjem volt mellettem – mondta egyszerűen. – Három hónapja összeházasodtunk.
Elkéstem. Végleg.
– Örülök neked – mondtam őszintén.
Mielőtt bontotta volna a vonalat, még hozzátette: a régi hitelből egy részt anyámnak adott, mert az műtétre hivatkozott. A pénz végül Lászlónál landolt. – Nem tartozol semmivel – zárta le. – Csak tudd az igazat.
Aznap éjjel nem aludtam. Rádöbbentem, hogy hálás vagyok neki. Nélküle sosem nőttem volna fel.
Másnap felhívtam Erzsébetet. Egy év után először.
– Holnap meglátogatlak – mondtam.
A hangja meglepett örömtől remegett.
Fél év múlva eladtam a garzont, és vettem egy kis házat a város szélén, kerttel, terasszal. Anyámat kihoztam az otthonból, de külön kis lakrészt kapott. Megöregedett, megtört. Már nem irányított. Néha teát ittunk együtt. Egyszer sóhajtva csak ennyit mondott:
– Kár volt akkor mindent elrontani, fiam.
Nem vitatkoztam.
Egy délután régi dobozokat pakolva rátaláltam egy fényképre: Anna és én a tengerparton, nevetve. Sokáig néztem, aztán eltettem az album mélyére.
Nem azért, hogy felejtsek.
Hanem hogy emlékezzek: volt egyszer valaki az életemben, aki megtanított felelősséget vállalni.
Köszönöm, Anna.
Mindenért.