A doboz üres volt. Az útlevelem eltűnt. Nemcsak az enyém – Anna iratai sem voltak benne, pedig azokat is itt tartottuk. A fedél könnyű volt a kezemben, mintha kifújták volna belőle a levegőt. Egyetlen papírdarab sem maradt.
Kirohantam a folyosóra, és ököllel verni kezdtem Erzsébet ajtaját.
– Anya! Nyisd ki! Azonnal!
Szinte rögtön résnyire nyílt az ajtó. Anyám hálóingben állt előttem, arca riadt, a tekintete kerekre tágult.
– Mi történt? Tűz van?
– Az iratok… eltűntek. A kocsi kulcsa is.
Az arca egy pillanat alatt elsápadt. Félrelökött, és sietve a szobájába ment. Követtem. A szekrényhez lépett, félrehúzta a ruhákat, és benyúlt a falba épített régi rejtekhelyre – még a régi időkből maradt ott egy üreg, amit egy vékony falemez takart. Ott tartotta a megtakarításait és a lakás papírjait. Tudtam róla, de sosem nyúltam hozzá.
A keze ide-oda tapogatott az ürességben. Láttam, ahogy az arca egyre fehérebb lesz.
– Nem… – suttogta. – Ez nem lehet… Itt voltak a lakás papírjai… a testvérem után maradt lakásé is… és a pénz… Márk, a pénz is itt volt!
– Milyen pénz? – kérdeztem értetlenül.
– Az enyém! Öt évig gyűjtöttem. Vészhelyzetre. Félmillió forint. Mind eltűnt!
A térdem megremegett. Félmillió. Az majdnem egy autó ára. Egy kisebb vagyon.
– Anna – lehelte anyám. – Más nem tehette.
Tiltakozni akartam. Azt mondani, hogy Anna este elment, nem jöhetett vissza. Aztán bevillant a konyhában villódzó fény. Az a bizonytalan érzés, hogy valaki járkál a lakásban. És eszembe jutott az is: Anna tudta a telefonom feloldókódját. Tudta a rejtekhelyet is. Anyám mutatta meg neki, amikor beteg volt, és kórházi papírokat kellett elővenni. Anna akkor mindent gondosan felírt egy jegyzetfüzetbe.
– Hívd fel! – nyomta a kezembe remegve a saját telefonját. – Most azonnal!
Tárcsáztam. Kicsöngött, majd megszakadt. Újra próbáltam. Ugyanaz. Harmadszor már a készülék azt jelezte, hogy nem elérhető.
– Kikapcsolta – mondtam halkan.
Erzsébet az ágyra rogyott, és siratni kezdte magát, úgy, mint aki temetésen áll.
– Végünk van! – zokogta. – Se pénz, se lakás!
– Nyugodj meg – próbáltam összeszedni magam. – A rendőrségre megyünk.
– Igen, azonnal!
Felöltöztünk, és még sötétben rohantunk ki az utcára. A hajnal alig derengett. A parkolóban az első pillanatban fel sem fogtam, mit látok. A hely, ahol az autóm állt, üres volt.
A kulcs… és a kocsi.
Taxival mentünk a kapitányságra. Az üres utcákat bámultam, és egyetlen gondolat járt a fejemben: öt évig éltem együtt egy nővel, és fogalmam sincs, kicsoda valójában.
A rendőrségen egy fiatal hadnagy fogadott bennünket. Láthatóan nem volt túl lelkes.
– Tehát a felesége elment otthonról – foglalta össze. – Önök küldték el?
– Nem – vágta rá anyám gyorsan. – Magától ment.
Hallgattam. A hadnagy a szemembe nézett, mintha érezné a bizonytalanságot.
– És az iratok? Mikor vették észre az eltűnésüket?
– Hajnali négy körül.
– Feljelentést tesznek? Lopás, jármű önkényes elvétele?
Bólintottam.
– Tudniuk kell – folytatta –, hogy házastárs esetében más az elbírálás. Hozzáférése volt mindenhez. Nehéz lesz bizonyítani a szándékosságot.
Anyám a testvére lakásának papírjait emlegette, attól félve, hogy Anna eladja. A hadnagy legyintett.
– Ha a tulajdonos ön, asszonyom, az ön aláírása nélkül nem történik semmi. Kivéve, ha korábban aláírt valamit.
Anyám elsápadt, de nem szólt.
Mire kijöttünk, teljesen kivilágosodott. Az utcák megteltek élettel. Mi pedig ott álltunk pénz, papírok és autó nélkül. Anyám hirtelen a mellkasához kapott.
– Rosszul vagyok…
Leültettem a lépcső mellé. Akkor vettem észre a telefonomon az üzenetet. Annától.
„Ne keress. Anyád másik lakását nem bántottam, az a tiétek marad. De ahol most laktok, az már az enyém – papíron. Mondd meg neki, köszönöm az aláírásokat. És azt is, hogy bezártad mögöttem az ajtót. Szerettelek. Isten veled.”
Újra és újra elolvastam. A lakás a nevén? Hogyan?
– Anya… mit írtál alá fél éve?
Üres tekintettel nézett rám. Nem kellett kimondania: tudtam, hogy baj van.
Hazamentünk. A lakás hideg és idegen lett. Erzsébet a konyhaasztalnál ült mozdulatlanul. Próbáltam hívni Annát – hiába.
– Nézd meg a bankszámlád – mondtam hirtelen. – Lehet, pénzt is levett.
Beléptem az alkalmazásba. A jelszó nem működött. Újra. Semmi. A hozzáférést letiltotta a rendszer.
– Megváltoztatta – suttogtam. – Éjjel visszajött.
Ekkor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám.
– Márk? – szólt bele egy női hang. – Az AutóPont hitelosztályáról hívom. Két hónapja nem érkezett törlesztés a járműhitelére. A hátralék százhúszezer forint. Ha öt napon belül nem rendezi, jogi útra tereljük az ügyet.
– Ez tévedés – mondtam. – A feleségem fizette!
– A rendszer szerint három hónapja nem történt befizetés.
A hívás után a bankot is felhívtam. Ott közölték: nem egy, hanem két hitelem van. Egy autóhitel, és egy egy évvel ezelőtt felvett, ötszázezer forintos személyi kölcsön. A másodikat három hónapja teljes egészében visszafizették.
– Én nem vettem fel semmit! – kiáltottam.
– A szerződés az ön nevére szól, az aláírás az öné – felelte a hang.
Letettem. A gyomrom összerándult. Félmillió forint… amit mostanra visszafizettek. Anyám megtakarításából?
Nem sokkal később csengettek. Az ajtóban egy elegáns, idősebb férfi állt – a közjegyző, akinél korábban örökösödési ügyben jártunk.
– Jó napot, Márk. Ma reggel járt nálam a felesége – kezdte. – Beadta a válókeresetet és a vagyonmegosztási kérelmet. Hivatkozott egy ajándékozási szerződésre, amelyet fél éve hitelesítettem. Erzsébet asszony a lakást Annának ajándékozta, gondozási kötelezettség fejében.
A falnak támaszkodtam.
– Ez lehetetlen.
– A dokumentum érvényes, az aláírások hitelesek – tette hozzá szárazon.
Miután elment, anyám a falnak dőlve csúszott le a földre.
– Nem tudtam, mit írok alá… – zokogta. – Azt mondta, csak papír az emelt nyugdíjhoz…
– A lakást adtad neki – mondtam tompán.
Alig telt el pár perc, újra csengettek. Két végrehajtó állt az ajtóban.
– Márk? – kérdezte az egyik. – Jogerős bírósági határozat alapján a tulajdonos Anna. Önöknek egy órájuk van elhagyni az ingatlant.
– Egy óránk? – suttogta anyám. – Hová menjünk?
– A határozat ellen fellebbezhetnek, de most végrehajtjuk.
Bementem a szobába, elővettem egy régi utazótáskát, és pakolni kezdtem. Ruhákat dobáltam bele találomra. Anyám ide-oda kapkodott, sírva.
A végrehajtók türelmesen vártak a folyosón, miközben a lakás, amelyben felnőttem, lassan idegenné vált, és mi percek alatt hajléktalanokká lettünk.