A vonal túlsó végén néhány másodpercig nem hallottam semmit. Aztán Márk halkan csak ennyit mondott:
– Rendben.
Egyetlen szó volt, mégis többet árult el bárminél. A hangjából éreztem, hogy ettől a beszélgetéstől jobban tartott, mint attól, ami két óra múlva a tárgyalóteremben vár rá.
Aznap szinte végig a telefonomat figyeltem. Letettem, felvettem, az asztalra raktam, majd újra a kezembe. Pont 13:45-kor érkezett egy üzenet egy ismeretlen számról – az ügyvédjétől.
„A döntés kedvező.”
Három rövid szó. Nyolcszor olvastam el egymás után, mintha attól félnék, hogy eltűnnek.
Utána felálltam, magamra kaptam a kabátot, és elindultam vásárolni. Vettem egy gyerekpárnát, hozzá paplant, és egy ágyneműhuzatot autós mintával. Fogalmam sem volt, mit szeret Levente, de azt gondoltam, az autók biztos választásnak számítanak egy ötéves fiúnál. A játékosztályon hosszú percekig tanácstalanul álltam. Minden idegennek tűnt. Nem tudtam, mit csinál egy ennyi idős gyerek szabadidejében. Mit kér reggelire. Fél-e a sötéttől. Melyik mesét hallgatja elalvás előtt.
Végül színes ceruzákat és egy rajzfüzetet tettem a kosárba – rajzolni bárki tud. Aztán megláttam egy kicsi, kék bögrét fehér jegesmedvével. A mackó békésen nézett előre, és valamiért azt éreztem, jó lenne, ha Levente ebből inná a teáját.
Hazafelé még megálltam a boltban. Gyümölcslevet, kekszet, banánt, tésztát és csirkemellet vettem. A pénztárnál állva döbbentem rá, hogy három emberre vásárolok. Tizenegy év után először.
Otthon kinyitottam a második szoba ajtaját. Régen gyerekszobának hívtuk. Aztán egy idő után már nem neveztük sehogy. Kivittem onnan a vasalódeszkát, elpakoltam a régi állatorvosi jegyzeteimet, a dobozba zárt karácsonyfadíszeket. Letöröltem a port, beágyaztam az új huzattal. A kék bögrét az ablakpárkányra tettem.
Aztán kimentem az erkélyre. A cserepek üresen álltak, a földjük kiszáradva, repedezetten. Kiválasztottam a legkisebbet – egy kopott agyagcserepet –, és bevittem a szobába. A bögréhez tettem.
Tavasszal ültetünk bele valamit. Együtt.
Este Ilona hívott.
– Tudom – mondtam bele a telefonba, mielőtt megszólalhatott volna. – Megszületett a döntés.
– Nórikám – csuklott el a hangja. – Annyira örülök nektek.
– Elhiszem – feleltem csendesen.
– Márk holnap érte megy. Elintézik a papírokat, és estére hazaérnek. Hogy vagy?
Elmosolyodtam, bár senki sem látta.
– Harmincnyolc éves vagyok. Holnapra lesz egy fiam. Nem tudom, hogyan kell ezt érezni.
– Menni fog. Mindkettőtöknek.
Az éjszaka ismét ébren talált. De ez az álmatlanság nem volt olyan, mint a korábbiak. Nem emésztő, hideg és üres, hanem zaklatott és izzó. Kérdések kavarogtak bennem: mit szeret enni, volt-e már komoly betegsége, jár-e óvodába, tud-e betűzni, fél-e a sötétben. Nem volt válaszom, és minden választ azonnal tudni akartam.
Reggel takarítani kezdtem. Felmostam az egész lakást, még az ablakokat is lemostam a hideg ellenére – a párás üveg azonnal bepárásodott újra. Az előszobában rendet raktam, kidobtam a régi kesztyűket, az üres szatyrokat, a lejárt kézkrémet. Főztem egy egyszerű csirkelevest. Aztán palacsintát sütöttem, vékonyat, tejjel. Ha Levente nem szereti, Márk megeszi. Ha pedig igen, legalább lesz mivel kínálnom érkezéskor.
Észrevettem, hogy gyorsabban mozgok, mint máskor. A gondolataim is száguldottak. Teendők végtelen listája állt össze a fejemben: időpont a gyerekorvoshoz, érdeklődni az óvodáról, szólni a munkahelyemen, hogy pár nap szabadságot kiveszek. Téli cipő kell – de vajon mekkora a lába? Semmit sem tudtam róla. És ez a tudatlanság furcsa, rég elfeledett éhséget ébresztett bennem.
Márk háromkor hívott.
– Elindultunk. Hat körül ott leszünk.
– Milyen?
– Szorítja a nyusziját. Nem beszél. De magától ült be mellém az autóba. Nem kellett kérnem.
Miután letettem, hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel. Ezek a kezek nap mint nap sebeket varrnak, műszereket tartanak, életeket mentenek állatoknál – de még soha nem öleltek saját gyereket.
Öt óra negyvenöt perckor megszólalt a csengő.
Ajtót nyitottam. Márk állt ott, ugyanabban a kabátban, amelyben elutazott. Borostás volt, a szeme alatt sötét karikák. Az egyik kezében utazótáskát tartott.
És mögötte, félig a lába mögé húzódva, ott állt egy kisfiú. Alacsony, világos hajjal, amit mintha otthon vágtak volna le egyenetlenre. A tekintete komoly volt és óvatos. Úgy nézett rám, mintha mérlegelné, szabad-e hinnem neki.
A kezében egy kopott plüssnyulat szorongatott – ugyanazt, amelyet a fényképen láttam.
Leguggoltam elé. Nem azért, mert valahol ezt olvastam, hanem mert a lábam egyszerűen megremegett.
– Szia – mondtam halkan. – Nóra vagyok.
Levente Márkra pillantott. A férjem bólintott.
A fiú tett egy lépést. Aztán még egyet. Végül két kézzel felém nyújtotta a nyulat.
Átvettem. A plüss kopott volt és puha, enyhén gyerekszappan illatú.
– Köszönöm – suttogtam. És tudtam, hogy nem a játékért mondom.
Márk az ajtóban állt, némán. Az arcán valami olyasmit láttam, amit az esküvőnk óta nem. Nem mosolygott, mégis más volt az arca – mintha hosszú évek feszültsége egyszerre oldódott volna fel benne.
– Nem ült repülőre – mondtam halkan, Leventére nézve.
A kisfiú kérdőn pillantott rám, én pedig megráztam a fejem. Semmi, csak gondolkodtam.
A férjem nem repülővel ment. Vonatra szállt. A fiunkért.
Felálltam, és beengedtem őket. Márk levette a cipőjét, segített Leventének kibújni a kabátjából. A gyerek körbenézett: a szűk előszoba, a kicsi konyha, majd a szoba, ahol az új, autós ágyneművel bevetett kanapé várta.
– Ez a te szobád – mondtam neki.
Belépett, megérintette a párnát, észrevette az ablakban a kék bögrét. Aztán a cserepet.
– Ide mi kerül? – kérdezte.
Az első mondata ebben a lakásban.
Odamentem mellé.
– Egyelőre semmi. Tavasszal ültetünk bele valamit. Szeretnéd te kiválasztani?
Elgondolkodott.
– Paradicsom – felelte végül.
És én nevetni kezdtem. Hangosan, könnyek között, minden visszafogottság nélkül. Mert abban az üres cserépben, amelyben két éve nem nőtt semmi, a fiam paradicsomot akart ültetni.
És mi el fogjuk ültetni.