A nő mellettem még mindig nevetett a telefonba, én pedig képtelen voltam megnyomni a hívás gombot.
Végül kimentem a parkolóba. A februári szél jegesen csapott arcul, mintha kijózanítani akarna. Beültem az autóba, ráadtam a gyújtást, feltekertem a fűtést, és csak ültem ott mozdulatlanul. A telefonom néma maradt. Márk nem hívott vissza.
A gondolatok maguktól kezdtek kavarogni bennem. Azok a sötét, szégyellni való feltevések, amelyek az ember lelkének legmélyén lapulnak, és csak akkor merészkednek elő, amikor már nincs erőd visszanyomni őket. Egy másik nő. Ilyen egyszerű lenne? Meggondolta magát az utazással kapcsolatban, mert valaki felhívta. Vagy talán valaki várta a reptéren. Vác, Békéscsaba, Érd – és ha soha nem is munkákra járt? Lehet, hogy ennyi év túl hosszú idő egy férfinak, akinek nincs gyereke? Hiszen ő mindig vágyott rá. Kezdettől fogva. Én voltam az, aki nem tudta megadni neki.
Rácsaptam a kormányra.
– Elég – suttogtam magamnak. – Addig nem gyártok rémtörténeteket, amíg nem tudok biztosat.
Hazafelé mégis sírtam. Hang nélkül, csak folytak a könnyeim. Az ablaktörlők ide-oda söpörték a nedves havat a szélvédőn, a világ elmosódott foltokká vált előttem.
Kettő körül értem haza. A lakásban még érződött Márk kölnijének illata a reggeli készülődésből. Elmentem a fogas mellett, ahol a kabátja lógott, a téli cipője mellett, a kulcsos polc mellett – és akkor megláttam az éjjeliszekrényen a töltőjét. Fekete kábel, fehér fej, gondosan összetekerve.
Reggel kérdezte: „Nem láttad a töltőmet?” Én mondtam, hogy az éjjeliszekrényen van. De nem ezt vitte el. Az enyémet kapta fel – a régi telefonomhoz valót, teljesen más csatlakozóval. Az az ő készülékéhez használhatatlan.
Tehát lemerült a telefonja. Ezért nem kapcsolható. Nem azért, mert bujkál.
Ez egy kérdésre magyarázatot adott, de a legfontosabbra nem: hová ment?
És akkor olyat tettem, amit a házasságunk alatt egyszer sem.
Kinyitottam a laptopját.
A jelszót tudtam – sosem titkolta. Az esküvőnk dátuma, hat számjegy. A képernyő felvillant. A kezdőképernyőn tervrajzok, táblázatok, projektek mappái sorakoztak. Semmi különös. Beléptem a „Dokumentumok” közé, és ott megláttam egy mappát, amelyre nem emlékeztem.
„SZN”.
Három betű. Nem értettem. Rákattintottam.
Tucatnyi fájl. Márk útlevelének beszkennelt másolata. Erkölcsi bizonyítvány. Orvosi alkalmassági papírok. Jövedelemigazolás. Lakásvizsgálati jegyzőkönyv. És egy tanúsítvány: „Igazolás a nevelőszülői felkészítő tanfolyam elvégzéséről.”
Szülői felkészítő.
Háromszor olvastam el. SZN – Szülői Nevelés? Nem. Szülői Záróvizsga? Nem. Aztán összeállt: Szülői Nevelésre jelentkezők tanfolyama. Az én Márkom, aki a „mi újság?” kérdésre is csak annyit felel, hogy „semmi különös”, és vacsoránál három mondatot már beszélgetésnek nevez, titokban elvégzett egy örökbefogadói képzést.
Remegő kézzel nyitottam meg a következő dokumentumokat. Levelezés egy ügyvéddel. Kérelmek a váci gyámhivatal felé. Hivatalos határozat arról, hogy alkalmas örökbefogadónak.
És egy fénykép.
Egy kisfiú. Világos haj, egyenetlenül nyírva, mintha egy intézetben géppel estek volna neki, de nem túl gondosan. A kezében kopott plüssnyúl, az egyik füle hiányzik. A tekintete komoly, óvatos – olyan, mint egy felnőtté, aki már rég leszokott a csodálkozásról. A kép alatt felirat: „Levente, 5 éves, Vác.”
Öt éves. Kétezerhuszonegyben született. Abban az évben, amikor én kimondtam Márknak, hogy elég. Amikor feladtam a reményt. Valahol Vácon, háromórányira tőlünk, ez a kisfiú akkor vette az első levegőt, amikor én a fürdőszoba hideg kövén fekve próbáltam elfogadni, hogy számomra vége.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Nem azért, mert hasonlított volna ránk – nem hasonlított. Hanem mert úgy nézett a kamerába, mintha régóta várna valakire. És senki sem jött. Aztán egyszer csak megjelent Márk.
Lehunytam a laptop fedelét. Aztán újra felnyitottam. Megint lecsuktam. Végül felálltam, és céltalanul járkálni kezdtem a lakásban. A nappaliból a konyhába, onnan vissza. Elhaladtam az erkélyen sorakozó üres cserepek mellett, amelyekben két éve semmi nem nőtt. A hűtőn ott virított egy „Vác” feliratú hűtőmágnes. Az éjjeliszekrényen a töltő. A laptopot már becsuktam, de Levente arca ott maradt előttem, mintha a szemhéjam belső oldalára vetült volna.
Minden darab a helyére kattant. Vác – nem munkaterület. Békéscsaba, Érd – talán ugyanaz a történet. Az esti túlórák – mert tanfolyamra járt. A miskolci „kiküldetés” pedig fedősztori, hogy néhány napra eltűnhessen, és véglegesítse az ügyet.
Mégsem akartam elhinni. Nem így. Nem titokban. Nem a hátam mögött. Egy gyerek nem születésnapi meglepetés. Egy gyerek egy emberi élet.
Beszélnem kellett valakivel. És pontosan tudtam, kivel.
Ilona a harmadik csengésre vette fel.
– Nórikám? Baj van?
A hangja meleg volt, kissé rekedt. Mindig így szólított, az első naptól kezdve. Még akkor is, amikor a harmadik lombik után egy hétig nem reagáltam a hívásaira.
– Ilona… Márk nem szállt fel a gépre.
Rövid csend.
– Hogyhogy nem?
– Felhívott a kollégája. Márk nincs Miskolcon. A telefonja ki van kapcsolva. A céges naptárban nincs kiküldetés. És találtam a laptopján örökbefogadási papírokat. Egy váci kisfiúról.
Hosszú hallgatás. A háttérben tévé szólt nála, tompán. Hallottam, ahogy egyenetlenül veszi a levegőt.
– Tudta – mondtam ki halkan. Nem kérdeztem. Biztos voltam benne.
– Nórikám… ülj le.
– Ülök.
– Októberben jött hozzám. Leült a konyhában, és tíz percig csak nézett maga elé. Ismered – amíg össze nem szedi a gondolatait, egy szót sem lehet kihúzni belőle. Aztán azt mondta: „Anya, örökbe akarok fogadni egy kisfiút.”
A fülemhez szorítottam a telefont, hogy szinte fájt.
– Vácon dolgozott egy projekten. Látott egy plakátot – nyílt nap a gyermekotthonban. Bement. Azt mondta, maga sem tudja, miért. Meglátta Leventét, és nem tudott csak úgy kisétálni. Visszament még egyszer. Aztán megint. És utána elkezdte intézni a papírokat.
– Fél éve – suttogtam. – Fél éve készül erre, miközben én semmit sem tudtam róla.