Erika halkan sóhajtott a vonal túlsó végén.
– Megkért, hogy ne szóljak neked. Megértettem őt, Nóra. Azok után, amin keresztülmentetek a kezelésekkel… rettegett. Nem magáért – érted. Azt ismételgette: „Ha a bíróság nemet mond, vagy valami közbejön, ő megint darabokra hullik. Nem adhatok neki olyan reményt, amit aztán kitépnek a kezéből.”
A szavai visszarántottak öt évvel korábbra. A fürdőszoba kövén feküdtem, a hideg fehér csempén. A kezemben egy teszt, az ajtón túl pedig Márk dörömbölt. „Nóra… kérlek, nyisd ki.” De nem bírtam megmozdulni. Harmadszor. Harmadszor semmi. Csak az üresség.
Ő ezt nem felejtette el. Egyetlen napra sem.
– És ma mi történt? – kérdeztem végül. – Miért nem szállt fel a gépre?
– Nekem nem szólt – felelte Erika. – De ha a papírok már készen vannak, akkor az ügy biztosan a bíróság előtt van. Lehet, hogy előrehozták az időpontot. Tudod, ilyenkor bármi előfordul: a bíró szabadságra megy, vagy másik tanácshoz kerül az ügy. Lehet, hogy sürgősen mennie kellett.
– Vácra?
– Vonattal három óra. Ha a reptéren hívták fel délelőtt, még elérhette a déli járatot.
Nem szóltam többet. Odakint már besötétedett; februárban öt után teljes az este. A lakásban csak a konyhai lámpa égett, annak sárgás fénye köré kuporodva próbáltam rendet tenni a fejemben.
– Elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot – mondtam lassan. – Az mennyi ideig tart?
– Két és fél hónapig. Hetente három este. Utána mindig átjött hozzám, teát ivott, és mesélt. Az előadásokról, a pszichológusokról, arról, hogyan kell közeledni egy gyerekhez. Azt mondta, a legfontosabb a türelem. Hogy Levente szokja őt, és ő is a fiút. Egyszer azt mesélte: „Anya, ma megfogta az ujjam. Magától. Nem kértem.”
Láttam magam előtt a jelenetet. Márk nagy, szögletes kezét, és azt az apró ujjat, amely óvatosan ráfonódik. Aztán ő hazajön, lefekszik mellém, és egy szót sem ejt róla. Mert ez az ő titka volt. Az övé és Leventéé.
– Járt hozzá?
– Kéthetente. Szombatonként Vácra utazott. Neked azt mondta, munkája van. Vitt könyveket, meg egy építőkészletet.
Eszembe jutottak azok a szombatok. Kora reggel indult, estére ért haza. Fáradt volt, mégis más. Akkor nem tudtam megfogalmazni, mi változott. Most már igen. Csendes volt, de nem üres – inkább tele valamivel.
– Erika… miért segítettél neki? – kérdeztem.
– Mert láttam, mennyire szenvedtek mindketten. Te befelé roskadtál, ő kifelé próbált erős maradni. Te nem beszéltél többé gyerekről, ő viszont nem tudta kiverni a fejéből. Az anyja vagyok. Észreveszem az ilyesmit.
Rövid szünet után halkabban folytatta:
– Segítettem összeszedni az igazolásokat. Elkísértem az orvosi vizsgálatokra. Mint családtag, aláírtam a szükséges nyilatkozatokat. Úgy éreztem, ez a helyes.
A hívás után sokáig ültem mozdulatlanul. Márk telefonja továbbra sem volt elérhető, de már nem ugyanaz a félelem szorított, mint reggel. Akkor attól rettegtem, hogy elveszítettem a férjemet. Most attól, hogy talán nem vagyok méltó arra, amit hónapokon át értem tett. Néma kitartással.
Hiszen én mondtam ki annak idején, hogy elég. Én zártam be az ajtót kettőnk előtt, és tettem ki képzeletben a táblát: „Nem lesz gyerek.” Ő ott állt a másik oldalon, hallgatott, én pedig azt hittem, egyetért. Milyen vak voltam.
Nem egyezett bele. Csak kivárt. Két évig némán, aztán keresett egy másik utat. És végigment rajta egyedül, mert nem hagytam számára más lehetőséget.
Ágyba bújtam, de nem jött álom a szememre. A plafont bámultam, és számoltam. Tizenegy év. Három lombikprogram. Hosszú, beszéd nélküli esztendők. És fél év az ő titkából: a váci utak kéthetente, az esti tanfolyamok, a tea az édesanyjánál az előadások után. Miközben én idegen kutyákat operáltam, és azt hittem, az életem megrekedt. Nem rekedt meg. Haladt előre – csak én nem láttam az irányát.
Reggel ismeretlen szám villant fel a kijelzőn. Már a második csörgés előtt felkaptam.
– Nóra.
Az ő hangja volt. Mély és visszafogott, mégis megbicsaklott egy árnyalatnyit a nevem végén.
– Márk, hol vagy?
– Vácon. Az ügyvéd telefonjáról hívlak, az enyém tegnap lemerült. A reptéren derült ki, hogy nincs nálam megfelelő töltő. Sajnálom. Tudom, hogy aggódtál.
– Nem aggódtam. Majdnem belehaltam.
Pár másodperc csend.
– Kravcova hívott – mondta végül. – Az ügyvéd. A beszállókapunál ért utol, húsz perccel indulás előtt. Levente ügye előbbre került: nem jövő héten, hanem ma tárgyalják. A bíró szabadságra megy, és egy másik család is beadta a kérelmet. Ha nem jelenek meg, három hónappal elhalasztják, és lehet, hogy őket választják.
Nehéz volt lenyelni a torkomban összegyűlt gombócot.
– Ezért hagytad ott a gépet.
– A táskámat a földre tettem, az útlevelet zsebre vágtam, és rohantam a pályaudvarra. Tizenegy tízes vonat. Három óra múlva itt voltam. Az ügyvéddel átnéztük a papírokat. Két óra múlva kezdődik a tárgyalás.
– Márk…
– Igen?
– Megtaláltam a mappát a laptopodon.
Elhallgatott. Láttam magam előtt, ahogy a bíróság folyosóján áll, az ügyvéd mellett, és szorítja a kölcsönkapott telefont.
– Azt akartam, hogy csak akkor tudd meg, amikor már biztos – szólalt meg halkan. – Amikor a döntés megszületik, és hazavihetjük. Ha előbb mondom, és mégsem sikerül… újra összetörnél.
– Évekig hallgattál – suttogtam.
– Három évig csak éltem tovább. Az utóbbi kettőben kerestem a módját. Aztán elmentem Vácra, megláttam Leventét, és nem gondolkodtam többé. Cselekedtem.
– Milyen ő?
– Visszahúzódó. Óvatos. Mindig magánál tart egy plüssnyuszit, fél füle hiányzik. Senkinek nem adja oda. Nekem a harmadik találkozáskor mégis a kezembe nyomta.
Behunytam a szemem.
– Ötéves, Nóra. Kétezer-huszonegy októberében született.
Abban az októberben a fürdőszoba padlóján feküdtem a harmadik sikertelen beavatkozás után. Valahol Vácon pedig megszületett egy kisfiú, akit Leventének neveztek el.
– Két óra múlva bemegyek a tárgyalóterembe – mondta Márk. – Amint vége, hívlak.
– Márk.
– Igen?
Vettem egy mély levegőt, és éreztem, hogy a hangom most először nem remeg.
– Kiteszem a tiszta ágyneműt a második szobában. És veszek egy gyerekpárnát is.